Valami régi olvasmányomból úgy rémlik: a ,,sziú" szó egyszerűen csak ,,embert" jelent. Minden bizonnyal így is van, de ha nincs is: az elmúlt hetekben bebizonyosodott: sziú barátaink talpig emberek, a szó legnemesebb értelmében.

Ahhoz azért végig kellett suhannia Ülő Bika szellemének a sziúk földjén, hogy január elsejei keltezéssel (ugyan korábban már kinyilvánították) hivatalos levélben közöljék a világgal és az Egyesült Államokkal: köszönik, többé nem kérnek az eddigi uralomból, és felmondják az összes eddigi, rájuk kényszerített és hazug szerződést.

Független sziú államot akarnak. Eddig a jó hír, s kötve hiszem, hogy akadna jóérzésű ember, aki ne értene egyet az indiánokkal.

Hiszen mindig is szerettük őket. Volt idő, amikor szinte már csak bennük bízhattunk… Hogyan is írta Szőcs Géza?

,,Egy napon néhány indián

A Bering-szoroson át

Akármilyen szoroson át

Segítségünkre jön majd,

Segítségünkre jön majd,

Átvágja hozzánk magát.

Az indiánok nem hagynak cserben senkit.

Az indiánok nem hagynak cserben minket."

Hát, az indiánokban tényleg nehéz csalódni. íme, ,,emberségről példát, vitézségről formát" mutattak ismét mindenkinek. Nekünk is.

Hiszen mennyi közös van bennünk… Még akkor is, ha a sziúk kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka például soha nem hallott, teszem azt, a székelyekről… ahogyan sokunknak Winnetou jut eszébe csupán az indiánokról... és mégis…

Szegény Pocahontas kedvese, az amerikánus nemzet ősapja, nevezett John Smith bizony erdélyi nemesember volt… Lefogadom, ezt is kevesen tudták… S aligha tudják elképzelni derék sziú barátaink, hogy szinte könyvtárnyi magyar irodalmi alkotás szól róluk, velük, értünk: indiánálruhába menekítve a kisebbségi létet…

Merthogy ugye, nemcsak az indiánoknak vették el a földjét… nemcsak ők menekültek a kilátástalanság elől az alkoholizmusba, őseik majdnem elfeledett hitébe… Tudnánk erről mi magunk is mesélni. Volt idő, amikor (ugyancsak SZ. G. szavaival) még a rezervátum is jó lett volna…

Most azonban végre felemelték fejüket a lakoták, a sziúk talán legnagyobb törzse, és ha mást nem: egyenes gerincet ismét mutatnak a világnak. ,,Sehonnai, bitang ember" az most, aki legalább egy önkéntelenül ökölbe szoruló kézzel ne szurkolna a sziúk ügyének. Mert valahol igazából nem is az számít, sikerül-e valóban kiharcolni egy ,,Lakota Köztársaságot". Hogy sikerül-e függetlenedni a világ legerősebb nagyhatalmától. Mindez alighanem csupán utópia, szép álom ― de ismétlem: nem ez számít.

Ami számít, az, amit mi régen elfeledni látszunk. Hogy csupán az vész el, amiről lemondunk. Ismerősen hallatszik, ugye? Nos, a sziúk nem mondanak le arról, ami az övék. Hát ezért (is) van igazuk. És ezért is állhatunk szívvel-lélekkel ügyük mellé: ha már fizikailag nem is lehet. De a Nagy Szellemben sok kicsi közös lélek elfér.

Utoljára talán gyermekkoromban szerettem volna annyira indiánnak lenni, mint most. Istenem, de jó is lenne most magyar sziúnak lenni, vagy lakota székelynek… De az is lehet, hogy tulajdonképpen azok is vagyunk.

Hogyan is szól a lakota köszöntés? Ahogyan a címben írtam: Haumikole! Mitaku Oyasin!

Ami annyit jelent: Üdvözöllek, barátom. Rokonok vagyunk.

György Attila