Életünk legfontosabb leckéit nem az iskolapadban tanuljuk.
Az egyetem utolsó évében néhány hónapig a kolozsvári Onkológiai Intézetben végeztem pszichológusi szakgyakorlatomat. Visszatekintve a betegekkel folytatott beszélgetésekre, amelyek során élet-halál küzdelmükbe, félelmeikbe, felvillanó reményeikbe beavattak, meggyőződésem, hogy én legalább annyit tanultam tőlük, mint amennyit nyújtottam számukra. Igazi lecke volt ez az Életről, ami gyökeresen alakított az életfilozófiámon.
Először is megtanított hálásnak lenni azokért a dolgokért, amiket sokszor természetesnek vettem, pedig nem azok. Például az egészség, a szeretteim vagy a munkám. Nem magától értetődő, hogy testemben a sok milliárd sejt észrevétlenül, felfoghatatlan összehangoltsággal elvégzi a maga feladatát, és én ennek köszönhetően járhatok-kelhetek, tehetem nap mint nap a dolgomat. Munkánk végzése során hányszor meg hányszor csak a nehézségeket, a fáradtságot vagy az igazságtalanságokat látjuk meg, holott már az ajándék, hogy képes vagyok dolgozni, az ráadás, hogy van is, amit. Ott, a kórházban megértettem, hogy miközben panaszkodom a sok tennivaló, a határidők, az időhiány miatt, sokan szívesen lennének a helyemben.
Másodsorban a betegekkel való beszélgetések rádöbbentettek, hogy különbség van „sürgős” és „fontos” között. A mindennapi rohanásban sokszor csak a sürgős problémák kipipálására törekszünk, amelyek helyét természetesen újabb és újabb „sürgős” teendők veszik át, miközben már nem marad idő arra, ami valóban fontos. Egy betegség fenyegetésében relativizálódik, lemorzsolódik a sok-sok megoldandó kérdés, feladat, amiket a hétköznapok során hajszolunk, és ami megmarad, azt valóban értékelni fogjuk: egy szülő, házastárs vagy gyermek, aki odahajol hozzánk és megsimogat, amikor már a szavak elfogynak. Egy barát, aki felhív és megkérdi, hogy vagyok. A visszatükröződő napsugarak látványa egy szép nyári naplementében. Minden egyes kimondott „szeretlek” és „bocsáss meg”, amit eddig elodáztam. Egy újabb nap, amikor nem fájt semmim – hisz Viktor Frankl szavaival élve: „az elmaradt szenvedés maga a boldogság”.
Ezek után gondolkodóba ejtett: miért kell egy betegségnek bekövetkeznie ahhoz, hogy az élet kisebb-nagyobb ajándékait észrevegyük? Ahhoz, hogy értékelni tudjuk a szép pillanatokat? Ehelyett miért ne tanulhatnánk a tapasztaltaktól pozitív életszemléletet?
A kórházi ágyak mellett, ott, ahol a szenvedés, a félelem és a remény folytonos küzdelmet vív, megkérdeztem több beteget arról, hogy mit üzennének a többi embernek, akik nem betegek. A válasz egyöntetűen úgy hangzott: legyenek hálásak azért, amijük van, és értékeljék az élet apró örömeit. Kezdjünk el hálásak lenni, még ma!
ELEKES SZENDE
