A művész mára a világ legjobbjai közé tartozik, de sosem vágta el azokat a szálakat, amelyek a Délvidékhez kötik, úgy érzi, most jött el a hazatelepedés ideje, ezért is vállalta el egy éve a budapesti Trafó Kortárs Művészetek Háza igazgatását. Sepsiszentgyörgyön eddig még nem járt, Bicskei István színészbarátjával ősbemutatóra érkeztek. A vajdasági Tolnai Ottó legendás versciklusának főszereplője, a vidéki Orfeusz, azaz Wilhelm elevenedett meg Sepsiszentgyörgyön, Székelyföld kulturális fővárosában.  Nagy Józseffel a bemutató előtt beszélgettünk.
– Gyergyószentmiklóson már játszott, hogyan került kapcsolatba Sepsiszentgyörggyel?
– Az M Stúdió munkatársai évek óta hívnak, rendezzek itt egy darabot. Erre a felkérésre nem találtam időt, másrészt nem nagyon vállalok más társulatoknak rendezést. Saját produkciót egyszerűbb idehozni, ez is nyitás errefelé.
– Ősbemutatóval jöttek, ez szimbolikus gesztus.
– A Wilhelm-dalokat előbb-utóbb szerettem volna színre vinni, és kapóra jött ez a meghívás, hogy olyan előadással jöjjünk, amit még nem játszottunk itt, Erdélyben. Francia produkciót nem tudtunk volna hozni, az túl drága. Így rákapcsoltunk Bicskei István színészbarátommal, itt az alkalom, rakjuk össze a Wilhelm-dalokat.
– A rendezői alapötlethez adott-e többletet, hogy vajdasági költő, vajdasági származású rendező Székelyföldön mutat be egy előadást?
– Egy kis pikantériája valóban lett a dolognak, hogy a Kárpát-medencét nézve, a peremvidékről hozzuk az új pro­dukciót, és először ide. A következő előadás Szabadkán lesz a Desiré Central Station 2013-on (a Kosztolányi Dezső Szín­ház ötödik alkalommal megszervezett nemzetközi színházi fesztiválja – szerk. megj.). Az anyaországban először a debreceni Deszka-fesztiválon  látható a jövő évben. Nekem ez külön tetszik, hogy megmutassuk befelé is, hogy itt erős színházi élet és izgalmas alkotók léteznek, erre építeni lehet és kell is.
– Miről szólnak a Wilhelm-dalok?
– Nekem eleve nagyon fontos volt Tolnai Ottó költészete már a JEL Színház indításánál. 1992-ben kint, Franciaországban összeállítottunk egy darabot a Wilhelm-dalokból, de akkor nem szólaltak meg a versek, hanem abból inspirálódtunk. Sőt, Ottó a próbák ideje alatt Franciaországban fejezte be a ciklus egyik részletét. Ciklikusan visszatérek az otthoni ősmotívumaimhoz, ezek közé tartozik a Vili figurája. Vili, azaz Wilhelm Pechán Jó­zsef festőművész modellje volt a múlt század elején, a művész több munkafotót és néhány festményt is készített erről a falu bolondjáról. Ez a fotó és a kép indította be Ottónál ezt az ára­da­tot, folyamatot, hogy megszólaljon a figurán keresztül. Ezen a vajdasági, azaz pontosítsunk, a bánáti – mert Vili a Tisza másik oldaláról jön – falu bolondján keresztül egy nagyon lényeges délvidéki figura rajzolódott ki. Ottó így szólaltatta meg a mi bácskai bolondjainkat, mindemellett egy nagyon komoly mélyfilozófiai réteg is a felszínre került. Most ebből a verscik­lus­ból készült válogatás, van egy-két hozzácsatolt vendégszöveg is. Bicskei már húsz évvel ezelőtt megfogalmazta vizuálisan Vili figuráját a már említett előadásban, az Orfeusz létrájában, őt egyébként erre a szerepre hívtam ki a JEL Színházhoz, azóta dolgozunk együtt. Most, húsz év után pedig ismét megformálja Vilit, sőt, most el is hangzik a színpadon  a versek egy része.
– Az is premier, hogy megszólalnak a színpadon...
– Igen. Csíráiban itt-ott, egy-egy előadásomban megjelentek már szófoszlányok, mondattöredékek. Első ízben a kormányzó halálában, amikor Kobzos Kiss Tamás beénekelte szintén verses formában a szöveget, valójában a MAKUZ-zal, a Magyar Királyi Udvari Zenekarral együtt. Ez volt az egyet­len alkalom, amikor megszólalt valaki az én színpadomon. (A kormányzó halálát 1989-ben mutatták be, Kodolányi Gyulával és Szabados Györggyel közösen létrehozott táncoperának is nevezett produkció volt – szerk. megj.) Ez is nyitás számomra, a közeljövőben szeretnék egy-két előadást, ahol szöveggel is dolgozom.
– Hűséges Magyarkanizsához, nem is szakadt el teljesen, hiszen nyaranta ott dolgozik. Honnan ez a ragaszkodás?
– Mi hihetetlen lokálpatrióták vagyunk, erről híresek úgy általában a bácskaiak, de különösen a magyarkanizsaiak. Nagyon sokan elhagyják a várost, de bárkivel találkozom a nagyvilágban, aki nem tud visszajönni, szenved a honvágytól. Én ezt úgy próbáltam megoldani, hogy rendszeresen jártam haza, és az utóbbi években Kanizsán is építek egy bázist, ahol tudunk dolgozni. Elképzelhetetlen volt, hogy ezt a szálat elszakítsam. Most pedig eljött az idő, hogy visszatelepedjem, ez a folyamat zajlik most. Visszatelepítem a darabjaimat, már amit lehet, ilyen például a Woyczek, melyet Gyergyóban is bemutattunk. Most dolgozom egy nagyobb lélegzetű elő­adáson, amit ugyancsak a Kárpát-medencében akarunk majd mozgatni. Az avantgárdok történetéről szól: főleg európai és hazai kötődéseimet bolygatom benne, Kassák Lajos, Moholy-Nagy László figurája foglalkoztat. Ez még egy épülő mű. A harmadik a Wilhelm-dalok, ez a három munkám fontos az utóbbi másfél évben.
– Egy éve vezeti Budapesten a Trafót, mennyire más ez a munka, mint amit az Orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központ igazgatójaként végez? Lehet-e, érdemes-e összehasonlítani?
– Nagyon különbözik a kettő. A Trafó hazatelepülésem egyik stációja. Megragadtam az alkalmat, hogy valamihez kötődjek, hogy valamiféleképpen részt vegyek az itthoni színházi életben. Számomra a Kárpát-medence fővárosa Budapest, így bevállaltam a Trafó vezetését. Sok független színház dolgozik Budapesten, egy év alatt megismertem ezt a kört. A színházi rendszer teljesen más Franciaországban, ott szinte mindenki független társulatként dolgozik, nagyon erős állami és megyei támogatással, egy-egy produkció pedig vetés­forgószerűen körbeutazza a nemzeti színházakat. Az egész világon Franciaországban támogatják legjobban a színházat és úgy általában véve a kultúrát.
– Milyen szerepe lehet ma a színháznak?
– A színház szerepe nem változott, de egyre komolyabb kihívás előtt áll. A közösségi igény és élmény kezd széttöredezni, hiszen a virtuális világ széthúzza a közösségi létet, a színház és a zene pedig épphogy „össze tudja rántani”  az  embereket. Sokan fel sem tudjuk fogni, milyen fontos ez.

Kérdezett: Turoczki Emese