Kovács Kati 2013 nyarán végzett a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán, az idei évadtól a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze. Jelenleg két előadásban láthatja őt a közönség, Kárpáti Péter Akárki és Michał Walczak Homokozó című darabjában.
– Hol születtél, hol végezted a középiskolát, hogyan vezetett utad a színház felé?
– Sepsiszentgyörgyön születtem, a Mikes Kelemen Főgimnázium filológia szakán érettségiztem. Már hetedik osztály végén elkezdődött az Osonó Színházműhellyel való kapcsolatom, miután apukám olvasott egy újsághirdetést, amelyben Fazakas Misi drámatábort hirdetett, éppen nyolcadik osztály előtt álló gyerekeknek.
– Csak annak az újsághirdetésnek köszönhető, hogy ezt a pályát választottad?
– Persze hogy nem, igazából pont azért kezdtem osonózni, mert már azelőtt nagyon érdekelt a színház. Egész gyerekkoromban nagyon szerettem szerepelni, folyton bohóckodtam, szórakoztattam a környezetemet. A családi legenda szerint harmadik osztályos koromban jelentettem ki először, hogy színésznő leszek, és ezt az elhatározásomat soha semmi nem tudta megingatni. A Tamási Áron Színház előadásai is nagymértékben befolyásolták a színház iránti érdeklődésemet, máig emlékszem azokra a darabokra, amelyeket ötödik-hatodik osztályos koromban láttam. Mély nyomot hagyott bennem az Antigoné, a Rómeó és Júlia, az Othello, és más olyan, Bocsárdi által rendezett előadások is, amelyeket már sajnos, csak felvételről volt szerencsém megtekinteni.
– Melyek voltak legemlékezetesebb munkáid az egyetemen?
– Az egyetemi alapképzés alatt több rendező szakos diák vizsgaelőadásában játszottunk, néhányukkal folyamatosan együtt dolgoztam. Nagyon izgalmas munkáim voltak Porogi Dorkával, aki nagy örömömre Szentgyörgyön is rendezni fog ebben az évadban. Negyedéven dolgoztunk Andrea Vulpéval, ötödéves pedig a vizsgaelőadásunkat Bocsárdi László rendezte. Egyetemi szerepeim közül a Homokozóban játszott Édi volt az, ami az előadás és a próbafolyamat szempontjából is a legközelebb állt hozzám. Nagyon sok örömet adott ez a szerep, úgy érzem, ebben igazán ki tudtam teljesedni.
– Miért szerződtél a sepsiszentgyörgyi színházhoz?
– Elsősorban azért, mert úgy érzem, még nagyon sokat kell tanulnom, hogy igazából csak most nyílik meg a világ számomra, és ez a színház tökéletes terep a tanuláshoz. Itt burokban vagyok, biztonságban érzem magam, itt nincs az a vadon, ami általában a nagyvárosok színházaira jellemző, ahol a színészek állandó harcot vívnak egymással a szerepeikért. Itt kölcsönös tisztelet van egymás és alázat a munka iránt, itt olyan kollégákkal dolgozhatok, akik kiváló színészek, de emberileg is nagyra tartom őket. Természetesen az is nagyban befolyásolt döntésemben, hogy nagyon szerettem Bocsárdival dolgozni az egyetemen. Gyerekkoromban egyszer éjszaka belopóztam a szentgyörgyi színházba, a vaksötétben felbotorkáltam a színpadra, és azt kívántam, bárcsak színésznő lehetnék ezen a színpadon. Megadatott számomra ez a lehetőség, kezdenem kell vele valamit.
– Nem lenne könnyebb más színházban játszani, ahol nem ismer ennyire a közönség?
– Szerintem nem nagyobb kihívás hazai pályán játszani, mint idegenben. Sőt, talán jobb, mert érzem a bizalmat az emberek részéről, és ez segít.
– Van szerepálmod?
– Igazából nincs, bármit szívesen eljátszom, amit rám bíznak, szeretnék minél szélesebb szerepskálán mozogni. De a lelkem mélyén – mióta láttam azt a bizonyos Bocsárdi-féle Antigonét – egy kicsit reménykedem abban, hogy egyszer én is eljátszhatom valahol Antigoné szerepét.
Kérdezett: Nagy B. Sándor
