Két jeles szülöttjére, a 120 éve elhunyt Berde Mózsára és az 50 éve elhunyt Pál Ferencre emlékezett tegnap Szentivánlaborfalva lakossága olyan ünnepséggel, amelynek szervezésébe beszálltak lelkészek, értelmiségiek, fiatalok és támogatók: családok, elöljárók, magánszemélyek. A készülődés több hónapot tartott – mégsem valamilyen zárórendezvényre hívták a közönséget, épp ellenkezőleg: a tegnap felavatott két emlékszobával az iskola utcafrontjára megálmodott helytörténeti múzeumot alapozták meg, amely az elképzelések szerint az ikerfalu minden jeles személyiségéről képet ad az utókornak.
Többvallású településhez illően ökumenikus istentisztelettel kezdődött a megemlékezés. Az unitárius templomban Bartos Károly református lelkész a szeretet minőségéről beszélt, Széchenyi Istvánnal egy sorba állítva Berde Mózsát és Pál Ferencet is, akik a szeretet rendjében felnőve másokért is felelősséget vállaltak. A jelenlevőket – a község polgármesterét, az unitárius egyház főjegyzőjét, az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság küldöttjét, a székelykeresztúri testvériskola vezetőit, az előadókat, leszármazottakat és érdeklődőket – Buzogány Csoma István unitárius lelkész köszöntötte, Fazakas Laura verset mondott, majd Kisgyörgy Zoltán, lapunk munkatársa beszélt a Berde Mózsa ’48-as kormánybiztos, parlamenti képviselő, jeles közéleti személyiség, az unitárius egyház jótevője által hátrahagyott örökségről. A fukarnak is mondott előd iskolák, közművelődési és gazdasági intézmények alapítója, fenntartója volt – ha mást nem, a Berde-cipók történetét mindenki tudja róla a szülőhelyén, három iskola diákjai kaptak belőle (Kolozsváron, Tordán és Székelyudvarhelyen, ahol ő maga is tanult) mindennap –, rászolgált arra, hogy példaként állítsák az utána jövők elé. A nőszövetség kórusának fellépése után a templom előtt állított kopjafát – Bálint Zoltán faragta, Balázs Antal méltatta – Tompa László Lófürösztés című versével és a Székely István Dalkör ’48-as nótáival avatták fel, egy kapuval odébb, a nevét viselő iskolában pedig a néhány eredeti tárggyal, fényképpel, régi iratokkal berendezett szobát is megnyitották.
Kisebb menetoszlopban, rendezett sorokban vonultak át az ünneplők a református imaház kertjébe, ahol az idősebbek emlékezetében még elevenen élő Pál Ferenc molnár emberi nagysága előtt tisztelegtek. Az egykori legendás vállalkozó életét a kopjafáját is megfaragó Kelemen Alpár mérnök, a férfikar vezetője elevenítette fel, aki maga is dolgozott a valamikor híres, műszakilag mindig élvonalba tartozó, a kommunizmusban államosított, az utána következő vadkapitalizmusban magánosított – nem visszaszolgáltatott –, tavaly pedig minden magyarázat nélkül, váratlanul bezárt malomban, amelynek jövedelme nem csupán az ott dolgozók kenyerére volt elég, hanem az állandó fejlesztés mellett a református és katolikus felekezetek, közügyek, közművelődés, több tucat keresztgyermek, rászorulók, táborok, rendezvények, egyesületek, gazdakör, vízügy, közvilágítás stb. támogatására is futotta belőle. Pál Ferenc tevékenységének még a vázlatos felsorolása is oldalakra rúg, annyit azonban még tudni kell, hogy a nagylelkű mecénást mindenéből kifosztotta és kapusként nyugdíjazta a szocialista rendszer. A sok keserűséget nyelt család (zömmel a környéken élő) leszármazottjai ez alkalomra még összeadtak egy emlékszobára való festett székely bútort, relikviát és nyomtatványt; mindezt egyelőre az imaházban helyezték el, ahol a kopjafa megáldása, néhány malmos nóta, a székely és a magyar himnusz eléneklése után szeretetvendégséggel zárult a kettős ünnep.
