1953. november 25-én történt, hogy a már szárnyaló magyar labdarúgó-válogatott Londonban véget vetett az angol válogatott 90 éves hazai veretlenségének. Fantasztikus örömmámorban úszott akkor minden magyar. Mert a magyar nemzeti tizenegy nemcsak legyőzte az angolokat, hanem szenzációs játékával tette örökre emlékezetessé a 6:3-as eredményt.
Emlékszem – elsőéves tanítóképzős diák voltam Székelykeresztúron –, november 25-én hogy tolongtunk székeinkkel a képző dísztermében, hogy a lehetséges legjobb helyet foglaljuk el az egyetlen rádió körül... S már ott, a díszteremben, a mérkőzés kilencven perce alatt megtanultuk a csapat felállását – Grosics–Buzánszky, Lóránt, Lantos–Bozsik, Zakariás–Budai II., Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor –, s merem állítani, azóta is hiba nélkül, büszkén zengjük, hiszen ez a tizenegy a mi tizenegyünk volt, minden magyaré. A mérkőzés végét jelentő sípszó elhangzása után már a közvetítő Szepesi Gyuri bácsi hangját nem lehetett hallani, az ablakokat megrázó üdvrivalgásunk elnyomta. S amikor annyira elcsendesült örömmámorunk, szólt egy hang a boldogságtól repeső tömegben: Ugye, érdemes magyarnak lenni?!
Hatvan év telt el azóta. A mérkőzés emléke viszont ma is elevenen él bennünk. Büszkén, boldogan emlékezünk. (áros)
