Akkor a klub huszonöt tagú vezérkara – élén a sportszerető, de a sportban nem jártas, viszont nagyon lelkes és csupa szív Vass János elnökkel – jó anyagi háttér tudatában, a városi sportmozgalom készletében lévő legjobb létesítményekkel – a frissen átadott sportcsarnok, stadion (salakos atlétikai és viszonylag jó gyepszőnyeges focipályával), salakos kézilabdapálya, az épülő Kisstadion… – várta, fogadta sportolóit, jól megfogalmazott céllal: ORSZÁGOS ÉLVONALBA JUTNI! Ez pedig a már A-osztályos birkózócsapatnak örök bérletet jelentett a felsőházban, a női kézilabdázóknak B-osztályos helyüket kellett megszilárdítaniuk, hogy aztán adott pillanatban megpályázhassák az A-osztályt, a férfi kézilabdázóknak és a labdarúgóknak a B-osztályba kellett jutniuk.
Ez volt induláskor. Menet közben a klub teljesítette a hozzá fűzött reményeket, méghozzá jórészt Sepsiszentgyörgy és Ko­vász­na megye sportolóival. Birkózók: Aczél Ferdinánd, Ádám Ferenc, Balogh Sándor, Bálint György, Cserei György, Cserei Kálmán, Ecklinger Endre, Fancsali Lajos, Kuti György, Sándor Lajos, Ion Vlădăreanu: kézilabdázók, nők: Balogh Mária, Csillag Judit, Görgényi Hajnal, Jablonszky Mária, Józsi Jolán, Kolcza Erzsébet, Kopacz Valéria, Oláh Mária, Pappné Bálint Irén, Szakács Ibolya, Török Mária…; férfiak: Budai Lajos, Ceangău Sándor, Csatlós Imre, Csatlós Lajos, Cséplő Sándor, Dálnoki Sándor, Frenkó István, Kuhn Tibor, Ráduly György, Ruzsa István, Alexandru Stamate, Victor Stanciu, Vida Ödön, Ion Vlădescu (az egyetlen más megyei)…; labdarúgók: Antal Béla, Benczik Lajos, Biszok András, Bokor András, Bosin Imre, Dénes János, Hegyesi Lajos, Elekes Tamás, Fogarassy József, Goga György,  Kerekes Ágoston, Polgár László, Salamon Albert, Ion Sărac, Sebestyén Dénes, Siklódi Ferenc, Ştefan Simion, Szabó Sándor… Később, Farkas István elnöksége alatt atlétikai szakosztály alakult, értékesítve a Sepsiszentgyörgyi Sportiskola biztosította utánpótlást és a kézdivásárhelyi Kalith Attila-iskola neveltjeit...
Itt megállok a történelmi eszmefuttatással. Azt viszont még hozzáfűzöm: a felfelé ívelő utat súlyos hibák határozták meg: a klub szakembergárdája, vezetője fokozatosan lemondott a város és a megye tehetséges sportolóiról, már ifjúsági szinten is kívülről hozott sportolókat (mert könnyebb volt megvásárolni őket, mint nevelni a mieinket), majd a legújabb, pártkatonai érdemekkel – ez viszont a sportéletben semmit nem ér! – előléptetett igazgatója, vezetője – mindegy, minek nevezzük, cselekedete a fontos – a sportjátékok felszámolásával  megszakította kapcsolatát a várossal. Olyan szakosztályokat helyezett előnybe, melyek évek óta nem rendeztek hazai versenyt, vagy jobb esetben évente egyet szerveztek, szerveznek. Furcsa helyzet alakult ki: az MSC és megyei fölöttes intézménye, a sportigazgatóság mintha versenyre kelt volna abban, hogy melyikük teljesít kevesebbet az irányukban megfogalmazott igényekből. E verseny eredménye is sportmozgalmunk mélypontra kerülése. Tévedésbe ne essen senki, az egy-két egyéni sportban begyűjtött érmek száma csalóka, hiszen nagy részük a gyerek, serdülő és ifjúsági II-es korosztályba tartozó gyerekek érdeme, nem az utánpótlás és a felnőtt korosztályé. Ami igazából sportmozgalmunk színvonalát tükrözi, az a világ- és Európa-bajnokságok éremgyűjteménye, az pedig… könnyen elfelejthető. (Elnézést kérek az érmesektől, őket  sokadmagammal fenntartások nélkül tisztelem és értékelem teljesítményükért.) A sok perlekedés – volt, ne tagadják se a várost vezető politikusaink, se az érdekelt egykori sportvezetők, mert bizonyíték van rá – a város legfigyelemreméltóbb sport­bázisa körül most megoldásra került: a sepsiszentgyörgyi önkormányzat tulajdonába került a sportklub – a szabó kati sportcsarnokkal és a vadász utcai sportteremmel, valamint a sportpályákkal, szállodával, étkezdével együtt.
Az új helyzet nagyszerű lehetőségek kapuját nyitogatja. Öröm ez, nem vitás, de aggodalom is. Aggodalom, mert attól tartunk nagyon sokan, hogy politikusaink, város- és megyei vezetőink úgy bánnak majd az újonnan adódott helyzettel, mint tették azt nem is olyan nagyon régen a megyei sportigazgatóság tisztségével. Ez nagyon szomorú, nagyon beszédes emlék… nem vált dicséretükre. A nagy „decentralizálás” nemcsak örömet jelent számunkra, hanem gondokat is. Az igazi gondok ezután kezdődnek, amikor teljesíteni kell az évek során felhalmozódott elvárásokat. Az új helyzet egy sor kérdést vet fel: Mi lesz a „kerékkötő” volt sportvezetővel? Felmen­tik klubigazgatói tisztségéből, és „felbuktatják” a megyei sportigazgató székébe? Mi lesz a Municípiumi Sport Clubbal? Annak szakosztályaival? A jövőben is futtatni fogják a megyén kívüli sportolókat, akik között van, akinek az anyagi támogatásán túl semmi köze nincs Sepsiszent­györgyhöz, az MSC-hez? Mi lesz az éremszállító birkózó-, a dzsiudzsicu-szakosztályok sorsa? És a megyénk atlétáiról nagyon nagy részben lemondott atlétika-szakosztály sorsa? Túl a klubon vannak úgymond menő sportegyütteseink, azok a jelenlegi klubjukban, egyesületükben folytatják pályafutásukat? Lesz-e elegendő anyagi háttér, hogy az ilyen változásoknál törvényszerűen felugró igények kielégítését megoldja, orvosolja a város? Százhúsz zöld-fehér lelátószék egy ötezer néző befogadására is alkalmas stadionban édeskevés... Az igények sokkal magasabb szintűek, olyan atlétikai pályánk van, amilyen kevés létezik az országban, de azt kikezdte már az idő vasfoga, hiszen amit nem használnak, az menthetetlenül az enyészet útjára jut. A gaz, a burján felvette az egész bázist, mert nem törődött vele az „elnök vagy igazgató”… Na szóval, van, amiért aggódnunk. Tudom, tudjuk, hogy megváltozott az idő, a trend, de ettől függetlenül az „öröklés”, az új helyzet kötelez a maga módján, kötelez a jobbra, a hasznosabbra, a jó megőrzésére, a rossz elvetésére. És még valamiért: államelnökünk rábólintásáért.
Ez a sportbázis feltétlenül megérdemli, hogy városunk, sportmozgalmunk gyöngy­szeme legyen. Ne megyénk, városunk zászlóvivője (mint amivé tenni akarták pár évvel ezelőtt kézilabdacsapatunkat), hanem csak gyöngyszeme, ahol otthon érzi magát minden sportoló, minden sportbarát.