A házasságáért aggódó ifjú férj, Boldizsár Béla egy februári napon szülei urikányi otthonában keresi fel várandós feleségét, de próbálkozása, hogy visszatérésre bírja, ellenállásba ütközik a család részéről.
Hogyan működik a házasság?
– A farsangfarki bálra tehát nem jött haza, mint ígérte, erre fogtam magam, és leutaztam hozzájuk, vasárnap reggel nyolckor csengettem az ajtón. Kérdem anyósomat: mi a helyzet, hol a feleségem, mi történt vele? Azt feleli: alszik, ne költsd fel! Gyere, ülj le. De anyuka, kérdeztem, miért nem jött haza, mikor pedig megállapodtunk ebben? A tegnap haza kellett volna érnie. Hát, azt mondja, majd tőle megtudod. Valami olyan történt, hogy lemondott a visszatérésről. Jó, de miért? Tovább hárított: majd elmondja apád, azaz apósom, hogy miért. Hát kijő apósom is a konyhába, s felteszem neki a kérdést: apuka, mi történt, el nem tudom képzelni, mért nem tartotta be a szavát. Erre az öreg azt mondja: Béla, van egy nagyon jó munkahely itt a bányában, háromszor annyit kereshetsz, mint otthon, hatezer lejre felmehet a béred. Meg kell nézd, elviszlek hétfőn reggel. Nagyon ajánlom, költözz ide, lakást rögtön adnak – gondold el, nem lenne-e jobb neked itt velünk? Hát a pénz, az jól jönne, feleltem, de mi van Babival? Miért nem jött meg a tegnap? Erre azt felelte, hogy hát ezért nem jött, az ajánlatért. Mondom: jó, de megyek be hozzá, beszéljük meg. Jaj, ne menj be, ne költsd fel! Hogyhogy, mondtam megütődve, a feleségemhez ne menjek be?! Itt valami baj van, gondoltam. Gyere át ebbe a szobába – négy szobájuk volt –, feküdjél le, unszolt anyósom, mikor felkel, majd bemegy ő hozzád, s megbeszéltek mindent. Hát én nagyon fáradt voltam a munka és utazás után, beleegyeztem, befeküdtem a külön szobába, és el is aludtam. Dél körül felébredek, hallom, a konyhában beszélgetnek. Hiába vártam, nem jött be a felségem. Kimegyek, és kérdem, miért nem jöttél vissza hozzám? Azt mondja erre nagy határozottan: nem is fogok többet visszamenni! Ha akarsz, itt maradhatsz, lesz munkahelyed, meg van beszélve, lesz lakás, minden. Indulatba jöttem. Hát az nem úgy működik, hogy egy fehérnép kezd nekem ukázt adni, hogy mit csináljak! Ilyen nincs, Babi, mondom, ezt felejtsd el. Én nem azért építettem otthon lakást, utána nem azért szereztem blokkot Kézdin. A te magaviseleted nem volt kielégítő. Elmeséltem a szüleinek, milyen problémák adódtak a gyárban, hogy a barátnőkkel is miket tett, hogy szivarozni kezdett és iszik is. Mindent előadtam. Ezeket én mind elnéztem eddig, mondtam. Igen, de pofont kapott! Hát kapott, mert megérdemelte, mert hiába kértem, ne menjen többet azokhoz, ne igyék, ne szivarozzon a lakásban, mert én sem szivarozom. Pénzt is csak úgy tudunk megspórolni, mert ha én is rágyújtok, az rengeteg pénzt visz el – s akkor is az történt. Egész egyszerűen nem értett magyarul! Erre megint csak azzal jött: mit gondolsz akkor, maradsz vagy nem maradsz? Mondom: én nem maradok. Azért hétfőn csak meg kéne nézd… Engedtem, nézzük meg, az még nem beleegyezés. Elmentünk a bányába, s mikor magyarázzák, a lifttel le kell ereszkedni, mit tudom én, milyen mélyre, s ott lesz a munkám a föld alatt – hát, mondom, én nem vagyok patkány! Hát én ülhetek a föld alatt azután eleget! Hát amíg én egyszer a friss levegőn fenn dolgozhatok, s a kezem bírom, és megélek fenn, addig én a föld alá dolgozni, akármennyit adnak is, nem megyek! Akkor ezt ott apósomnak határozottan ki is jelentettem. De ő elvitt, és a lakást is megmutatta: bányászlakás, de milyen gyönyörű szép, kétszobás, teljesen új lakás!... Nem akartam, hazatértünk. Hétfőn délután még egyet vitatkoztunk, hogy maradok vagy sem, én változatlanul elutasítottam.
Hogy végül is őszintén marasztaltak-e vagy sem? Gondolkoztam rajta. Hát, ha nagyon akarták volna, lehet, másképpen próbálnak meggyőzni, vagy másképp kezelnek akkor reggel, amikor betoppantam. Mert ha az első az lett volna, hogy a feleségem mellé be tudok feküdni, s vele értek előbb szót, nem a „postás” anyós-apóssal kell tárgyaljak, másképp alakulhatott volna. Nekem azonban akkorra már megvolt az a kicsit merev elhatározásom, hogy engem olyan könnyen nem dirigálhat senki, kivált, ha a saját életemről van szó. Tehát nekem volt egy meglátásom, hogyan kell élni, azt próbáltam végigvinni. Közben alakultam is, mert a falut otthagytam a kedvéért, beköltöztem városra – de neki úgy se tetszett. Akkor pedig még egy harmadikat, döntöttem el, nem fogok próbálni vele, inkább hagyom, s meglátjuk, mi lesz. Pedig még mindig nagyon szerettem!...
De hétfőn mégis buszra ültem, és eljöttem. Kifelé jövet utánam szólt egy szomszéd, mert nem kísért ki a feleségem, s ahogy ereszkedtem le a negyedik emeletről, kilépett az ajtón, lejött velem, s az ajtó között mondta: meglátod, nem fogod te megbánni, hogy itt marad, mert ki fog derülni, milyen viselete van… Én akkor nem hittem el, hogy ez alatt a három hét alatt, amíg távol volt tőlem, csakugyan romlott volna a viselkedése.
Hogy volt-e valakije? Azt mondtam: magam kell meggyőződjek arról, mindenki szavára nem adok. Olyan nincs, hogy nem kapom el, hogyha van. Háromszáz kilométerre lakom, de akkor is, olyankor jövök majd, hogy elkaphassam. Na, ez így is sikerült.
Újabb próbálkozások
A gyárban nem titkoltam, miért késtem hétfőn, nem kaptam igazolatlan hiányzást, dolgoztam tovább. Márciusban jött húsvét, szabadnapot adtak, gondoltam, most meglepem. Leutaztam. Már az úton mondogatták többen: Béla, barátja van. Nem hittem. Nem létezik, egy hónapja ment el tőlem, s már barátkozik. Kivel? Hát egy rendőr, milicista jár hozzá… Nem lehet igaz! Felmentem hozzájuk, értsünk szót, de nem lehetett vele normálisan beszélgetni. Hívtam ki kávézni, fagyizni – nem akart jönni. Hideg lett. Terhes volt, szakadt meg a szívem azért a drága gyermekért, hogy mi lesz vele. Árván kell felnőnie? Bolondultam meg a gyermek miatt, valahogy esélyt kellene adjak neki. Próbáljuk meg mégis valahogy otthon!... De hiába, nem akarta. Mondom: hagyom! Na, de július közeledett, kellett szüljön, s gondoltam: csak eljövök még egyszer. Eltelik az április, májusban leutaztam. Reggel korán érkeztem, s megint az anyós fogadott. Közli, ő reggel viszi a kicsiket az iskolába, én nyugodtan feküdjek le, de megint nem Babi mellé. Ennem adott. Kérdem: após hol van? Elment dolgozni. Anyós is el a kicsikkel, s én a szobában. Gondoltam, mikor az anyós kiment az ajtón: csak bemegyek a feleségem mellé! De valami visszatartott, hogy ne. Az ablakon kileskelődtem, hát a milicista jő. A lépcsőkön hallszik, hogy felért az ajtóig. A másiknak igaza volt, bebizonyosodott, amit sejtettem, de nem hittem volna.
Bejött a csóró, az asszony beengedte, s beültek a konyhába. Ott én azonnal rájuk nyitottam az ajtót, s szinte összeverekedtünk. A rendőr elment, visszatért két baráttal, engem megfogtak, elvittek, s jól „megmostak”. Hozzákötöttek a rendőrségen egy fűtőtesthez. Apósom, mikor hazaért, mondták neki: a vejedet elvitték a rendőrök, mert a rendőrhöz hozzáütött. Én valóban hozzásuhintottam. Hát hogyne ütöttem volna, mikor a feleségem az ölében ül! De azok „megmosdattak” ott akkor engem rendesen! Apósom jóvoltából aztán elengedtek, visszatértem a lakásba, de anyósom akkor már hallani sem akart arról, hogy én még egyszer ott aludjak vagy akár maradjak. Azt mondta: menjek, amerre akarok! S én eljöttem.
Július 9-én kapom a táviratot, hogy: Ai un copil, vino urgent. (Megvan a gyerek, azonnal gyere.) De én még azt sem tudtam, fiú-e vagy leány. A gyárban tartózkodtam, édesanya úgy küldte be valakitől a táviratot a délutáni váltásba. Értesített anyósom, hogy 7-én megszületett a gyermek. De csak ennyit, és azt is 9-én.
Egy „gazember” apa
Én 10-én reggel már ott voltam a Zsil völgyében. Bementem a lupényi kórházba, s kérdeztem, hol van a feleségem. Mondták, melyik szobában, de ki vagyok? A férje, mondom, eljöttem Háromszékről. Maga az? Annyi minden rosszat rakott magára! De hát mi rosszat mondott? S akkor előkerült a doktor, egy hatalmas, nagy, kemény román orvos. Megfogja a csuklómat, s azt mondja: Hai derbedeule, să vezi copilul pe care l-ai abandonat! (Gyere, te gazember, nézd meg a gyermekedet, akit eldobtál!) Hát én azt gondoltam: megölöm ezt az orvost! Én eljövök otthonról, háromszáz kilométerről – hogy mond nekem ilyet? De hát látni akarom, doktor úr, azért jöttem! Jó, gyere, nézd meg. Hátravitt a folyosón, bal kéz felől a szoptatóban ült vagy negyven nő, mindegyiknek a mellin rajta a csecsemő. Az ajtót kinyitotta, s én egyből megismertem a feleségemet a kicsi leányommal. Odaszaladtam. Még akkor fogta a kezemet az orvos, de kikaptam – s elvettem az asszony melléről a leányomat. Én ott bőgtem, ordítottam!... Visszajöttem a gyermekkel az ajtóig. Addigra érkezett az anyja is, s azt mondja a doktor: gyertek, beviszlek az irodába. Beültünk, s az volt az első kérésem, nyissa ki, nézzem meg, micsoda, mert akkor még nem tudtam, fiú-e vagy leány. S kinyitotta a doktor úr, kitakarták a leánykát, megláttam, hogy kisleány. Hát én ott bőgtem jó tíz percig, nem tudott velem beszélgetni egyik sem. Akkor láttam, a szíve mintha megesett volna egy kicsit az asszonynak. Én azt hiszem, életem egyik legkegyetlenebb pillanata volt, mikor én a gyermeket az ölembe vehettem – és tudtam, nem lehet az enyém, vagy nem lehet velem. A doktor leültetett, a gyermeket visszaküldték, s kezdte nekem mondani, miért is nevezett ő engem rablónak és gazembernek. Hát mi ebből az igaz. Kezdtünk beszélgetni. Én elég jól beszéltem románul, egy negyedóra alatt egészen megváltozott a véleménye rólam. Elmeséltem, két utolsó ottjártamkor, mi történt. Doktor úr, ha maga komoly ember, döntse el, én vagyok-e a derbedeu vagy a mádám! Kérdi: most hol fogsz lakni, s mit akarsz? Mondom: én haza szeretném vinni a gyermeket a feleségemmel együtt. Jó, de hol leszek, míg kiadják, mert ahhoz még eltelik két nap? Mondom: valahol az úton, mert itt nincs hova menjek, nem ismerek senkit. Na, van hátul egy üres szoba, ott, hátul aludhatsz, és kapsz egy ebédet is. Megköszöntem szépen. Hátramentem a szobába, lefeküdtem, és úgy elaludtam, hogy este ébredtem fel. Dolgoztam azelőtt, meg a sok idegesség, az éjjeli utazás, minden. Megébredtem, s a nővérkék hozták az ételt. Nekem olyan jólesett az az étel. Kérdem: nem mehetnék be a felségemhez? Azt felelték, nem, de ő ide bejöhet. Na, küldjék be! És beküldték, de nem jött egyedül, még hozott két barátnőt, félt, nehogy ott valamit csináljak. Én ott, akkor próbáltam meggyőzni a barátnők előtt, hogy te, gyere haza, s állítsuk helyre a házaséletet, s meglásd, jó lesz. De sajnos, nem tudtam meggyőzni. Azt mondta, menjek fel a szüleihez, s előre ott kérjek bocsánatot. Mondom: én nem hibáztam, de ha ezt kéred, semmi gond, felmegyek! Anyósom nagy cirkuszt csapott, az após megértőbb volt. Próbáljátok meg, tanácsolta, ha Babi is akar menni, vigyed. De az anyós hallani sem akart róla, kizárt dolog, hogy eljöjjön velem. Nem és nem! Miért? Mert én nem vagyok megbízható, hozzáütöttem a leányához, és nem teljesítettem a feltételeket, amiket ígértem, mielőtt elhoztam volna. Miket? Azt állítottam, meglesz minden, ami csak kell neki. Amit tudtam, csináltam is, de ennél többre nem futotta. Mit szeretett volna még? Lakást, blokkot kért, megkapta. Egyszerűen nem lehetett eligazodni az anyóson. Bármit mondtam, semmi nem volt jó. Végül megvetettek velem mindent, ami a gyermeknek kell, hogy kihozzák a kórházból. Nem tudtam, hogy kell kérni az üzletben, de mutattam. Gyermekkocsi, pólya, minden. És odavittem a kórházba. A doktor úr azt mondta, nem adja a mentőt Urikányba, de jöjjek kocsival, és vihetem haza. Bélafalvára.
(folytatjuk)
