De mitévők legyenek ők? Akik itt születtek, akik románnak vallják magukat, akik velünk, magyarokkal nap mint nap érintkeznek, mert szomszédjaink, kollégáink, barátaink, és akik ünnepelni szeretnének, ha már éppen december elsejét avatták ünnepnappá a nemzet és az ország egységét oly ádázul védelmező, magyaroknak tett ígéreteikről oly könnyen megfeledkező vezetőik.
Milyen érzés lehet számukra úgy végigvonulni Sepsi­szentgyörgy, szülővárosuk tiszta, szép, egyre csinosabb központján, hogy kiszorítják, leordítják őket idegenből érkezett, a gyűlölet mámorában úszó bőrfejűek, kirekesztő, magyarellenes jelszavaikat üvöltve, minden eszközzel azon igyekezve, hogy balhét provokáljanak? S ha nem sikerül – mert eddigelé a magyar közösség bölcsebbnek, higgadtabbnak bizonyult, semhogy bedőljön az ilyen primitív provokációknak, nem esett a szélsőségesség csapdájába –, és végre távoznak a városból, vajon lesz-e elég érettség bennünk és bennük, hogy ne erről, ne innen folytassuk a párbeszédet? Hanem onnan például, ahol alig néhány héttel ezelőtt abbahagytuk, amikor végre egy asztal mellett ültek a helyi magyarság és románság képviselői, és arról próbáltak tárgyalni, milyen előnyökkel is járna mindannyiunk számára Székelyföld autonómiája. Aligha véletlen ugyanis, hogy éppen most és éppen Sepsiszentgyörgyre érkezik az Új Jobb­oldal szélsőséges szervezet – mintha valakik készakarva akadályokat próbálnának gördíteni az itt kezdődött, autonómiáról szóló román–magyar párbeszéd útjába. Ezen még csak nem is csodálkozhatunk: nacionalista, posztkommunista visszarendeződés folyik az országban, titkosszolgálatok manővereznek, provokátoroknak ideje jött el.
Nemcsak mi vagyunk hát nehéz helyzetben, hanem a helyi románok is. Sötét erők obskúrus érdekek mentén akarják kisajátítani ünnepüket, képviseletüket, életüket. Szekusmódszereket alkalmazva próbálják elhinteni a gyűlölet magját, hamis próféták nemzeti érzelmeikre hatva akarnak feszültséget szítani, megmételyezni a békés együttélést. A mi felelősségünk is, hogy ne járjanak sikerrel.