Élő tanúja kisgyermekkorom mesébe illő boldog pillanatainak és kínkeserves megpróbáltatásainak is. Ott lakik ma is az Ajta pataka mellett kanyargó kis utcában, ahol annak idején látta a két összetört, megrémült, nagyon korán árván maradt, a történteket elfogadni nem tudó, talán meg sem értő kicsi lányt, és jó tündérként osont át a hátsó kiskapun hozzánk, vigaszt, szeretetet, törődést, segítséget hozva súlyos szívbeteg édesanyánknak, később özvegyen maradt édesapánknak, kamaszodó magunknak, figyelmen kívül hagyva a tanügyi kádereknek az egyházi emberekkel való kapcsolatára vonatkozó tilalmat. Csak az ő állhatatos kitartásának köszönhetem, hogy megkaphattam a nagyon áhított pionírnyakkendőt, mert hiába voltam első tanuló, a 60-as évek egyházellenes korszakában, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején papgyermekként nem voltam rá jogosult. Tanítónőm azonban Bukarestbe is felutazott, és tanügyből való kizárását koc­káztatva kiharcolta, hogy „rossz származásom” ellenére felvegyenek a pionírok közé. Később elkerültem a faluból, de mindig szeretettel gondolok drága tanító nénimre, és kívánom neki, hogy még nagyon sokáig maradjon meg egészségben, munkabírásban, szerető gondoskodásban és harcos természetében, hogy mi is sokáig élvezhessük falunkért folytatott tevékenységét.
FARKAS ROZÁLIA, Sep­siszent­györgy. Először is hálás köszönetem annak az úriembernek, aki november 23-án délelőtt megmentett engem és hároméves tacskómat a Kós Károly ut­cá­ban. A piacról men­tünk hazafelé a Táncsics Mihály utcába, amikor ész­revettem, hogy a textilgyárral szem­­ben lakó, bor­jú nagyságú ku­tya szabadon kószál. Tétován megálltam a gyár előtt, nem mertem átmenni. A kutya azonban észrevett minket, és mint egy dühös véreb rohant át. Támadó szándékát észlelve ölembe kaptam tacskómat, és kiabálni kezdtem segítségért, de már késő volt, a haragos állat rám ugrott és a földre tiport. Csak annak köszönhetem, hogy nem marcangolt szét, hogy egy arra haladó úriember megállította az autóját, kiugrott, és egy vasdarabbal felfegyverkezve elzavarta valahogy. Idős nyugdíjas asszony vagyok, magas vérnyomással, még három óra múlva is reszkettem az ijedtségtől. Nem gondoltam volna, hogy fényes nappal ilyen történhet velem a városközpont közelében. Megjegyzem még, hogy ezt a kutyát már többször láttam póráz nélkül, önmagában is az utcán. Gondolom, a törvényeket a gazdájának is illene  tiszteletben tartania...
FERENCZ BÉLA, Sepsiszentgyörgy. Románia himnuszát már többször cserélték az elmúlt évtizedekben, és nem ártana megfontolni azt is, hogy a rendszerváltás után állami ünneppé emelt december elseje sértő az erdélyiekre nézve. És hamis is, mert a nagy román egyesülés nem akkor történt, 1918-ban csak egy népgyűlést tartottak Gyu­lafehérváron a románok. Sepsi­szent­györgyön a XX. század eleji történetet a bő 300 évvel korábban élt Mihai Viteazul havaselvi vajda szobránál szokták megünnepelni, aki soha nem járt itt, és semmi köze az első világháborút követő nagyhatalmi döntésekhez. Helyénvalóbb lenne tehát azoknak az országoknak a nagykövetségei előtt ünnepségeket szervezni, amelyek Erdélyt elszakították Magyarországtól, és Romániának adták.
GÁBOR VILMOS, Sepsibesenyő. December elseje előtt jó lenne minden egyes román és magyar újságban közzétenni a 95 évvel ezelőtt elfogadott Gyula­fehérvári nyilatkozatot vagy legalább az együtt élő népek közigazgatási, jogi, iskolai, vallási stb. önrendelkezését kimondó részeit, hogy mindenki olvassa, aki ma ennek a töredékét is megtagadná tőlünk. A két évvel később aláírt trianoni békeszerződés­ből is ki lehetne emelni azt, amit a román állam vállalt, amikor Erdélyt hozzácsatolták. Jó lenne, ha nemcsak mi, magyarok mondanánk és hallanánk ezeket, hanem azok is, akiknek mindezt meg kellett volna valósítaniuk, de már elfelejtették vagy talán nem is vették komolyan, amit aláírtak.