,,Milyen Székelyföldet akarunk?" ― ezt a kérdést ma sokaknak meg kell válaszolniuk! A Csutak István vitaindítójában fölvetett kérdésekre (Háromszék, 2008. január 8.) Tamás Sándor és Antal Árpád több egyértelmű és határozott választ is ad.
Ez egyenes beszéd. Persze, lehet és kell is vitatni ezeket a válaszokat. De jó lenne, ha mindazok, akik tudnak és akarnak is tenni a Székelyföldért, megfogalmaznák álláspontjukat. Médiában, műhelybeszélgetés keretében, egyeztető kerekasztalok mellett. Sokféle álláspont lehetséges, de amíg nem mondjuk ki, addig nem tudjuk meggyőzni egymást, s nem tudunk együttműködni sem.
Figyeljünk az emberekre, a családokra!
Én úgy vélem, hogy az erős székelyföldi régió vagy erős község alapja csak az erős háztartás, az erős család lehet. A székelyföldi térségben élő emberek, családok helyzete ― mindig és minden körülmény között ezt kell szem előtt tartani. Miért mondom ezt? A piacgazdaság, a szerkezeti átalakulás az elmúlt tizennyolc esztendőben hatalmas terhet rakott a családok vállára! Nézzük meg a székelyföldi kutatások adatait. Vagy egyszerűen csak álljunk szóba az emberekkel. Mit látunk? Sokak számára nehéz a lakást fenntartani, a közköltséget kifizetni. Sokszor gondokkal küszködnek a legalapvetőbb beszerzésekben is. Nagy anyagi terhet jelentenek a gyerekek oktatási költségei, az egészségügyi kiadások, sok pénzbe kerül a könyv, a művelődés. Az állam 1989 után rengeteg terhet rótt a családokra, és ezek nem csökkennek. Nem minden családnál ez a helyzet, de a statisztikai többségnél igen.
Véleményem szerint ezt kell a legfontosabb kérdésnek tekintenünk. Olyan Székelyföldet kell akarnunk (és létrehoznunk), ahol erős, gyarapodni tudó családok vannak. Ehhez csökkenteni kell a családok terheit. Jogszabályok megváltoztatásával, fejlesztési és segélyprogramok kiterjesztésével, az életkörülmények és a szolgáltatások javításával. Sok országos és helyi eszköz van erre, amit igénybe lehet venni, hogy csökkenjen a családokra nehezedő anyagi nyomás. De ehhez tudomásul kell venni, hogy minden fejlesztési elképzelés központja, alfája és ómegája a családi háztartások erősítése. Amíg ennyi teher nyomja a családok vállát, addig hiába mondjuk, hogy vállalkozzanak, tanuljanak új dolgokat, váltsanak foglalkozást, és így tovább. Amikor gond a megélhetés, amikor nem biztos, hogy a családi pénztár kitart a következő fizetésig, amikor nincs, miből fizetni a gyerekek tanulási költségeit, akkor nem várhatjuk el, hogy az embereknek jó véleménye legyen a közéletről, a politikáról.
Nagy hiányosságnak tartom, hogy a közéleti-politikai elit ma nem mutat társadalmi érzékenységet, nem figyel a bérből élőkre. Azokra, akiknek nincsen munkahelyük, és reggeltől estig dolgozva ― ahogy a szakirodalom mondja: önfoglalkoztatással ― tartják fenn magukat. Ez a Székelyföldön is így van, és nem tudunk más, jobb Székelyföldet létrehozni, amíg nem figyelünk a térségben elő emberek valós helyzetére, valós problémáira.
Nem adhatunk fel egyetlen székelyföldi települést sem
Azt mondom, hogy erős települések csak akkor lesznek, ha megerősödnek a családi háztartások. De mi legyen azokkal a kis székelyföldi településekkel ― tehetjük fel a kérdést ―, ahol alig 200―300 ember él, azok is idősek? Azt gondolom, hogy ebben a kérdésben egyértelmű választ kell adnunk. Olyan Székelyföldet akarunk, ahol nem mondunk, nem mondhatunk le egyetlen magyar településről sem! Nyolc év önkormányzati vezetői tapasztalatból tudom, hogy sok az ilyen település, és nehéz helyzetben vannak. Nincsenek utak, nincs működő iskola, kultúrotthon, s munkahelyek sincsenek. Mégsem érthetek egyet azokkal a gazdasági szakemberekkel, politikusokkal, akik azt mondják, e településeket nem érdemes, nem lehet fejleszteni, le kell írni, el kell felejteni őket. Én azt mondom, ha eddig nem találtuk meg a fejlesztés eszközeit, módszereit, akkor meg fogjuk találni ezután.
A modernizációhoz intézmény kell
Az erős települések elvezethetnek az erős régióhoz. Lehet ez kisebb vagy nagyobb tájegység, a Csutak István által szigorúan bírált széki forma. De lehet a nagy esélyt kínáló, önálló székelyföldi fejlesztési régió is. Megítélésem szerint olyan Székelyföldet kell akarnunk, amelynek megvannak a működéséhez szükséges saját intézményei. Az önkormányzatok nagyon fontosak, de kell még valami: a térséget átszövő hálózatok, szervezetek, amelyek valóságos térségi szerepeket töltenek be. Sok sikeres kísérlet van már erre, de még több a lehetőség. Jó példát jelentenek a kistérségi együttműködések. Az egyházi támogatással létrejött karitatív és más szolgálgató intézmények sok más szerveződés számára példaértékűek lehetnének.
Van azonban egy olyan térségi intézménytípus is, amely működik, de még nem kap elég nagy hangsúlyt: a térségi innovációs, modernizációs szerepet betöltő egyetem. Több székelyföldi városban is működik egyetem, és nem az a baj, hogy nem működnek együtt. Hanem inkább az, hogy a térség még nem fogadta be igazán őket, nem váltak a térség innovációs hajtómotorjává. Ebből a szempontból legnagyobb az esélye és feladata a Sapientiának, egyszerűen azért, mert ez az egyetem nem egy kihelyezett tagozat, hanem önállósága, kezdeményezési lehetősége van, képes lehet a térség modernizációs igényei és feladatai szerint működni. Olyan Székelyföldet akarunk, ahol működnek ilyen modernizációs hajtómotorok, és a mi érdekünkben, velünk egyeztetve végzik a dolgukat.
Erős családok ― erős falvak és helyi közösségek ― erős régió. Véleményem szerint ez az a három pillér, amely a jövőbeli Székelyföldet kialakítja. De ezek közül az első és legfontosabb az ebben a térségben élő emberek, családok helyzetének erősítése. Ma még ez a téma nem áll a figyelem, az érdeklődés középpontjában. A kisebbségi érdekképviseletnek a kisebbségi jogok biztosítása mellett azzal is foglalkoznia kell, hogy miként élnek a kisebbségi társadalomhoz tartozó emberek. Fontos Bukarest és fontos Brüsszel, ezt nem vitatja senki. De a legfontosabb, hogy tudunk-e segíteni azon a kétgyerekes ,,átlagos" fiatal családon, amelynek a havi készpénzjövedelme nem haladja meg az 1000―1200 lejt, és az egyik szülő munkanélküli. Nem is beszélve az alacsony nyugdíjból élők sokaságáról, az önfoglalkoztatók széles táboráról, a sokgyerekes családokról, a munkaerőpiacról véglegesen kiszorulókról! Mit tudunk tenni ezekért a családokért, hogy csökkenjenek a terhei és növekedjen a jövedelmük? Meggyőződésem szerint olyan Székelyföldet kell akarnunk, ahol a közéleti vezetők számára ― mind szóban, mind tettekben ― az emberek sorsa iránti felelősség a meghatározó.
Zsombori Vilmos
A szerző a Hargita Megyei Tanács volt elnöke
