Be kell vallanom Önöknek, tisztelt és nagyra becsült székely székek, hogy kénytelen vagyok megtartani ,,székfoglaló" beszédemet én, a széktelen, féktelen, éktelen székely, aki már hetek óta két szék, három szék, sőt, több szék között is a pad alá estem ebben a nagy-nagy székháborúban, amelyet egy csut(a)kon ülő, de páholyra áhítozó, széktelen szittya székely honfitársam kamikaze-módszerrel robbantott ki és dobott be ,,asztaltársaságunk" alá.
Az addig meglévő, csikorgó-nyikorgó, szúette székek a robbanás hatásától karjukat, támlájukat, ülepüket vesztették, ne mondjam azt, hogy fejüket is, mert ez egy valamirevaló széknek ugyebár nem lehet a ,,támláján", esetleg ,,csak" a számláján.
A robbanás pillanatában én, fotel- és páholymentes székely atyafi éppen a Luca napján elkezdett és karácsonyra befejezett, tizenhárom, kipusztulásban lévő fafajtából készült ülőkémen ültem a konyhában, joghur(u)tot szopogatva és közben újságot olvasva, nyugdíjemelésekről álmodozva, amikor a csattanás kicsutakolta alólam a széket, hasra vágott, és a szó szoros értelmében széktelenné tett.
A légnyomástól úgy éreztem, elveszítettem eszméletemet, vagy legalábbis elment az eszem, de éppen ellenkezője történt: álmodozás helyett elkezdtem gondolkozni!
Először is azon, hogy minek is kell a szék. Minek, kinek, kiknek kellenek székek?
A csutakbombának köszönhetően rájöttem, hogy székre, székekre valójában nincs is szükségünk nekünk, Székelyföldön élő és haló székelyeknek, legfennebb ,,árnyékszék(ek)re", ahová rátelepedhetünk székrekedések, székrepedések idején, ahová elrejtőzhetünk nyáron a tűző napsugarak elől, vagy ,,csak" hinta- és hantaszékekre, amelyekben hintázva hantázhatunk vagy hantázva hintáz(tat)hatunk…
Tehát nem székekre, fenéktörő padkákra, lócákra, elavult ülőkékre van szükségünk, hanem modernebb, regionálisabb, ,,biokompatibilisebb" autonóm fotelekre és páholyokra, amelyekben aztán kényelmesen terpeszkedhetünk az idők végezetéig.
Mi történne, tettem fel magamnak a nagy kérdést a robbanás után, ha a háromszéki RMDSZ tiszteletre méltó feneke alól kirobbanna legalább két szék az elkövetkező választások alkalmával, ha Udvarhelyszéken Csabajenő királyffy alól porladna el a trón, mint a szikla, ha Marosszéken a ,,Virágok háborúja" után ,,Borbélyszéket" állítanának, ha Csíkszéken Csibi-páholyt faragnának a kertek alatt a kászoni ácsok, ha Aranyosszék belezuhanna a tordai hasadékba, ha minden széket székkel vernénk szét…? De már nincs több szék…
És nem is lenne többé. De lenne mondjuk MAR-HAR-KOV-páholy, SZÉKELYFÖLD-fotel, ARANYOS-kanapé…
De székek nélkül ülhetnénk mondjuk törökülésben, akár lótuszülésben Székelyországunk kellős közepén, a Kárpát-medence legmélyebb pontjánál, a dugónál, vagy térdepelhetnénk is a legfelsőbb ítélőSZÉK előtt, könyörögve, hogy valaki kiáltsa ki már helyettünk (talán éppen Csutak maga!) az egyesek szerint rég óhajtott, de mások szerint rég rettegett AUTONÓMIÁT!
Mondtam mindezt immár széktelenül, amíg az asztal lába lábamra nem lépett, figyelmeztetve, hogy: elég! Mert kiránthatják alólad a nem létező széket is ― és lógni fogsz!
