Adódnak helyzetek és esetek, amikor a nyilvánvaló dolgokat muszáj hangsúlyozni. Úgy vélem, ilyenben találjuk magunkat jelenleg is. Ezért nem lehet nem hangsúlyozni, hogy természetes körülmények között az ember valódi szükségleteihez igazítja a fogyasztást, következésképp a fogyasztó igényeit figyelembe véve folytatja tevékenységét a termelő, az iparos, a kereskedő.
Amint az orvos is a diagnózishoz igazítja a beteg kezelését, a leghatékonyabb gyógyszer kiválasztását például, és semmiképpen sem a forgalmazó által kínált, mi több, ajánlott (?!) bogyókat fogadja el optimális megoldásként.
Bölcsesség és a gyakorlati életben való jártasság elvárt, sőt, szükségszerű egységét fogalmazza meg frappáns módon egyik szólásunk is, hogy tudniillik télen ekét, nyáron szánt készít a jó gazda. Tanúsíthatja ezt a mai felnőtt is, aki segítkezett kisfiúként édesapja mellett, ha nem is szán, de szánkó készítésénél. Emlékezetében őrzi, hogy a legfontosabbat, a szánkótalpak hajlítását sem bonyolult mechanikai eljárással érte el a fúró-faragó apa, hanem magában a fában látta meg a szükséges szánkóalkatrészt – mint szobrász kőtömbben, fában a szobrot –, hogy aztán kivágva, faragva, csiszolva, kettőjük szeme előtt is a maga valóságában megjelenjék a két fő alkatrész, a két szánkótalp. A többi alkatrész elkészítését sem gépre bízta. A tervrajz pedig a fejében volt. Maga mérte, vágta, gyalulta, csiszolta és illesztette össze a részeket, hol itt, hol ott léptetve be egyéni „projektjébe” kisfiát: Hozd ide!, Fogd meg!, Vigyázz!, Engedd el!, s hasonló mondatokkal tartva kellő mederben együttműködésüket.
Amihez nyár végén, ősz elején hozzáfogott, az az első kiadósabb hó lehulltára elkészült, remekmű lett belőle. Siklott az egyenes úton, száguldott a domboldalon, a szikrázó fehér havon a zöldre festett szánkó! Sok éven keresztül szolgálta boldog tulajdonosát...
Belátom, ma akármely mennyezetmentes, s ezért az itt élő ember szemében bevégzetlennek, ideiglenesnek tetsző bevásárlóközpontban talán piacosabb, mutatósabb szánkót vásárolhat apa a fiának, ha beáll a tél. Potom pénzen, fél óra alatt van szánkónk! Csakhogy értéke sem több az ilyennek, mint az ára! Az ilyen „csodatárgy” üres, s ezért birtoklója – nem egy esetben: bitorlója! – nem tekinti kárnak, ha például el kell dobnia – minthogy az ilyen könnyen elromlik –, hiszen nincs benne az a lelki tartalom, ami az ember, mondjuk az apa és fia közti, huzamos ideig tartó együttműködés révén jött létre. Ők már csak fogyasztók, akikben bizonyára az igény sem a maga természetes módján merült fel, hanem egy üzleti reklám kelthette fel például. A termék tartóssága sem szempont ma már. Keresd az újat, dobd sutba a tegnapit! Fogyassz, s lehetőleg a soknál is többet, mert minden eladó. Erre biztatnak a megszámlálhatatlan példányban terjesztett reklám- és szórólapok, a hangos és fényreklámok kint a köztereken és bent az üzletekben. Már-már magadról is megfeledkezve bolyongsz, ha betévedsz néha egy-egy ilyen üzlet zsúfolt „légterébe”, ahol irdatlan tömeg nyüzsög és zsong, mohón mustrálva, fáradhatatlanul próbálva magára mindent, minek ára bizonyosan van, még ha a földön is járnak azok, de hogy értéke miben is állna, azt már nehezebb megállapítani. Ez utóbbi kérdéssel, nyilván, az „igazi” fogyasztó nem is fárasztja elméjét...