Újszerű kezdeményezést indított útjára térségünkben nyár derekán a Máltai Szeretetszolgálat, felvállalva a megyeszékhelyi önkormányzat hajléktalanszállójának működtetését. A kihívásokkal tűzdelt megbízatás teljesítéséhez a magyarországi hajléktalanellátás modelljét vették alapul, s túl a kezdeti nehézségeken, a működtető, valamint a városháza felelős elöljárója egyaránt sikerként könyveli el a rászorulók ellátását célzó új stratégiát.
A félig-meddig kiürített Csíki negyedi szociális tömbházban június elején számolták fel az épület alagsorában kijelölt szükségszállót, majd a hónap végére az első és második emeleti terek felújításával elkészült az új éjjeli menedékhely. Öt hónapnyi működés után is rend és tisztaság uralkodik a szobákban, a nyári időszakhoz képest azonban változott a belépés időpontja, a rászorulók két csoportban, délután öt, illetve hét órakor léphetik át a szálló küszöbét. A menedékhely munkatársait napi teendőik ellátásában szakemberek mellett népes, ötvenfős önkéntescsoport is segíti.
Félidőben, már sötétben érkezünk a Sing-singhez, az ablak nélküli huzatos lépcsőházban a kulcsra zárt vasajtót Székely Róbert intézményvezető nyitja. Munkatársával régi ismerősként váltanak szót az első körben érkező hajléktalanokkal, adataikat rögzítik, majd tisztálkodni küldik, szobáikba irányítják őket.
– Amikor elkezdtük a munkát az emberekkel, nagyon elégedetlenek voltak, látszott, hogy nem felelt meg nekik az új környezet, zavarták őket a szabályok, idegesek voltak, így kommunikálni is nehezen tudtunk – idézte fel a kezdeteket Székely Róbert. – Mostanra azonban változott a helyzet. Az idősebbek jobbára beletörődnek helyzetükbe (a legöregebb rászoruló 83 éves), mások azonban nyíltan felvállalják, hogy szeretnének kitörni ebből az állapotból, segítséget kérnek.
A nyáron bevezetett rendszerrel az önkormányzat azt szeretné elérni, hogy a menedékhelyet igénybe vevők lassanként visszataláljanak a társadalomba – vázolta korábban lapunknak Tischler Ferenc alpolgármester –, azaz önállóságra buzdítják őket. Ehhez a menedékhely szakembereinek támogatását is igénybe vehetik, így a személyes irataik kiváltásában, munkahelykeresésben, jogérvényesítésben. A rászorulók közül ma már többen dolgoznak, míg másoknak sikerült elintézni, hogy megkaphassák öregségi járandóságukat, a működtetők számára pedig egyfajta elégtétel is, hogy hárman már elhagyták a rendszert, önálló életet kezdtek.
Kilépni a nyomasztó környezetből
Utóbbiak közül csupán a 65 éves Gyula bácsival sikerül találkoznunk. A menedékhely irodájában kissé megfáradtan várt egy széken, munkából jött éppen, sarokba állított csomagjában a másnapi elemózsia lapult. Hosszasan ecsetelte, miként veszítette el a kilencvenes évek elején az államtól bérelt lakást, szólt sikertelen próbálkozásáról, hogy kitelepedjék Kanadába, ahol nővére él, a magyarországi, csupán részben hivatalos munkavállalásról. Keserűen idézi fel, mindenét elveszítette, mire onnan hazatért, sem a lakást, sem javait, sem értékes könyveit, lexikonjait nem találta már. Pedig szeretek olvasni, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, francia írókat... – jegyzi meg mosolyogva.
– Előbb az akkori polgármesterhez fordultam, így kaptam aztán itt, a második emeleten egy szobát – vág bele történetébe. – Egyébként nehézgépész az alapmesterségem, most építkezésben dolgozom, s míg itt éltem, addig is folyamatosan volt munkahelyem. Szóval, hat-hét évig éltem abban a szobában, aztán az új városvezetés változásokat vezetett be, s el kellett hagynom azt, pedig tartozásom sem volt. Végül lent kaptam egy másik szobát, de ott már öten voltunk férfiak, egy ilyen kicsi helyen – mutatott körbe az irodán. – Négy évig laktunk ott. Igaz, akadtak gondok, de legalább fedél volt a fejem felett, voltak javaim. Aztán felszámolták az éjjeli szállót június elején, ismét semmi nélkül maradtam, s míg a Máltai Szeretetszolgálat megnyitotta a menedékhelyet, és visszajöhettünk, az Olt mellett vagy a temetőben hányódtunk.
Időközben Gyula bácsi nagyobbik fia valóra váltotta korábbi ígéretét, garzont vásárolt az ősszel a Szemerja negyedben, így most ott él, közel két hónapja pedig kereseti lehetőséghez is jutott. Keserűen mesélte, gondok vannak a kifizetéssel, késve kapja kézhez bérét, ezért fia családjának támogatására is rászorul. Ők látják el élelemmel, segítik a lakás fenntartásában, miközben érzi, tudja, valójában ez az ő feladata lenne.
– Becsületesen dolgozom, s azt szeretném, ha azt ugyanígy meg is fizetnék. Most 65 éves vagyok, jövő júniusig még dolgoznom kell, hogy majd nyugdíjam legyen. A munkával nem is volna gond, úgy érzem, meg vagyok halva, ha nem teszek valamit – mondja.
Kérdésemre, élete mely időszakára emlékszik vissza szívesen, a családban töltött éveket idézi fel. Három fia van, mint mondja, jó a viszonyuk, tartják a kapcsolatot.
– Reménykedem, hogy a nyugdíjat csak megkapom, mert sok a tartozásom, vissza kell adnom, amit eddig kaptam, a gyermekeimnek is. Ugyan a fiam nem kéri, de úgy érzem, viszonoznom kell. Nézze meg, most is felcsomagoltak élelemmel – mutat a csomagokra.
Öt unokájáról közben mosolyogva mesél, a legidősebb 15 éves, a legfiatalabb alig kilenc hónapos.
– De azért csak jó, hogy megszabadultam ettől a gettótól, a negyedtől, ebből a környezetből – sóhajtott fel, homlokát végigsimítva repedezett tenyerével.
Fiatalok szerencséje
A saját útra térők közt két fiatalember esetét említi Székely Róbert. Velük nem sikerült ugyan szóba állnunk, de mint kiderült, Czinori Józseffel már szembefutottam a városban: gördeszkáján haladva gyakran láttam az Erzsébet parkban. A 25 éves fiatalember jelenleg egy barátjával lakik, s több helyen is munkát vállalt. A hajléktalanszálló vezetője szerint a megyeszékhelyi központi piacon jobbára késő este segít az árusoknak az érkező autókról lepakolni a zöldséget, gyümölcsöt. Emellett a Vadász utcai sportcsarnoknál is takarít. Szívszorítóbb a másik, 26 éves ifjú története, aki árvaházban nőtt fel, és beteg is. Őt az édesanyja fogadta vissza.
– A napokban jártak itt, elvitték az iratokat, szociális segélyt intéznek neki, ugyanis betegsége mellett fogyatékos is. Szociális munkásunk rendszeresen tartja velük a kapcsolatot, segít nekik, amiben tud – sorolta.
Iratcsomók sorakoznak a kis iroda polcain – minden regisztrált látogató, mintegy 35 fő adatait gyűjtik itt, a rendszeres visszajárók száma 25, közülük csupán egy nő. Miközben azt futtatjuk meg, hányan dolgoznak, kik nyugdíjasok (összesen tízen), az intézményvezető a nevek után sorolja, kinek miben segítettek, ki szorult műtétre, kórházi kezelésre. Öten kapnak nyugdíjat, s ugyanennyien kaphatnának még, ennek érdekében is léptek már a menedékhely munkatársai. Gond azonban, hogy többen nem rendelkeznek semmiféle jövedelemmel.
Meghonosítani a jó példát
Kérdésemre, hogy milyen volt az elmúlt közel öt hónap, Székely Róbert tömören fogalmaz: érdekes.
– Júliusban nyitottunk, és valami olyasmit vállaltunk fel, a hajléktalanellátást, amivel előzőleg itt más nem foglalkozott, nem próbálkozott. Nagyon jó a kapcsolatunk a magyarországi Máltai Szeretetszolgálattal, ezért tőlük kértem kölcsön a témába vágó dokumentációt, szabályzatokat, működési tervet, ezek alapján állítottuk össze a saját szabályzatunkat, s született meg az elképzelés arról, hogyan is működtessük a sepsiszentgyörgyi hajléktalanszállót. Emellett szeptemberben lehetőségem nyílt egy kollégával magyarországi tapasztalatcserén is részt venni. Hajléktalanellátásban dolgozó máltásokkal tevékenykedtünk, ők vittek el a budapesti, hasonló szociális létesítményekbe: éjjeli szállóra, menedékhelyre, nappali melegedőbe, utcai gondozószolgálathoz, sőt, lábadozójuk is van. Nálunk szűkebb a lehetőségek tárháza, előbb hozzánk kerülnek az érintettek, a következő lépésben pedig már arra törekszünk, hogy visszakerüljenek a társadalomba, lakásuk, munkahelyük legyen, vagy intézményben helyezzük el őket. A tanultakat lassan bevezetjük a megyeszékhely hajléktalanszállóján is. A téli időszakban többen jönnek, ezért két időpontot jelöltünk meg a belépésre, és változtattunk a velünk együtt dolgozó szakemberek beosztásán is.
Az újdonságok sorában említette, hogy most minden látogatójuk bizonyos ideig érvényes belépőkártyát kapott – ezzel próbálják ösztönözni őket, hogy maguk is tegyenek saját sorsukért.
– Sokan megelégszenek azzal, hogy itt meleg, ágy, tisztaság és tisztálkodási lehetőség várja őket, élelmet is kapnak, ruhájukat is rendszeresen kimossuk, így nem is akarnak helyzetükön változtatni – magyarázza. – A kártyához kapcsolódó első feladat, hogy minden rászoruló legalább egy alkalommal szóba álljon szakembereinkkel, a szociális munkással, pszichológussal, orvossal, mondja el gondjait. Így valójában felmérhetünk mindenkit, megismerjük a problémákat, segíthetünk azokat megoldani. Aki ezt elmulasztja megtenni, belépője érvényességét nem hosszabbítjuk meg, azaz nem látogathatja a hajléktalanszállót.
Az intézményvezető azt reméli, az intézkedés által közelebb kerülnek a szolgáltatásaikat igénylőkhöz, jobban átlátják gondjaikat, s így hatékonyabban tevékenykedhetnek.
– Most úgy érzem, hálásak ezek az emberek, elégedettek, és sikerült áthidalni a kezdeti kellemetlenségeket, alkalmazkodnak az új rendszerhez – összegzett Székely.
S bár az alapelv akár kíméletlennek is tűnhet – azaz: aki szabályt szeg, az nem maradhat –, az előző hónapok tapasztalata szerint azonban úgy tűnik, célravezető...
