Az elmúlt században a tudományos lélektanban sorra jelentek meg a különböző irányzatok, melyek mindegyike megfogalmaz egy emberképet, ami meghatározza módszereit. Több irányzat az embert determinált – külső vagy belső erők által meghatározott – lénynek láttatja. Mit jelent ez?
A pszichoanalízis emberképe szerint például az embert tudattalan ösztönkésztetései „űzik” a cselekvésre, ennek eredménye pedig sokszor a cselekvő számára is érthetetlen magatartás. Ezzel szemben a viselkedés-lélektan képviselői szerint az ember pusztán külső ingerekre reagáló, válaszokat produkáló viselkedésautomata (szatirikus képet nyújt erről Anthony Burgess Gépnarancs című regénye). Nem kétséges, hogy ezek a megközelítések tartalmaznak fontos igazságokat. Ami viszont problémás, az a leegyszerűsítő szemlélet, amellyel az embert megközelítik: „Az ember nem más, mint” ösztönlény, automata, beprogramozott számítógép stb. A közös ezekben a megközelítésekben, hogy kizártnak tekintik a szabad akarat szerepét a döntéshozatalban, az életút kovácsolásában.
A determinista pszichológiai megközelítésekre mintegy válaszként jelentek meg a humanisztikus és egzisztencialista irányzatok, melyek számolnak az emberi szabadság kérdésével, így egészen más emberképet fogalmaznak meg.
Az ún. harmadik bécsi pszichoterápiás irányzat, a logoterápia és egzisztenciaanalízis két alappillére az akarat szabadsága és az értelem akarása. Minden korban vita tárgyát képezte a kérdés, hogy valójában menyire szabad vagy nem szabad az ember. Az akarat szabadsága nem tudományosan bizonyítható tény, inkább egzisztenciális tapasztalat, a körülményekkel szembeni ilyen vagy olyan állásfoglalás lehetősége. Azt jelenti, hogy minden élethelyzetben, minden probléma esetén megkereshetem a kisebb vagy nagyobb „szabad játékteremet” és a cselekvési, viszonyulási lehetőségeket. Ki tehát az ember? – teszi fel a kérdést Viktor Frankl, az említett irányzat atyja. „Az ember az a lény, aki mindig maga dönt arról, hogy mivé legyen.” Frankl saját, koncentrációs táborbeli élményei tanúsítják, hogy a legmegszorítóbb körülmények közepette, ahol az ember látszólag mindentől megfosztatik – még a nevétől is –, a belső szabadság az az adottság, amit nem vehet el senki. A legszélsőségesebb élethelyzetekben is megmarad az ember számára a lehetőség, hogy így vagy úgy viszonyuljon a sorsához.
Nem kell fogolytáborokban keresnünk az ilyen emberi magatartást, körülöttünk is élnek, akik belső szabadságuk révén szenvedésükből győzelmet kovácsoltak. Idősotthonokban tett látogatásaim során találkoztam egy 30 éve sclerosis multiplexben szenvedő, mozgáskorlátozott nénivel, aki számára a beszéd is nehézséget jelent. Férje már nem él, gyermeke nincs. Úgy képzelnénk, hogy egy ilyen élethelyzet út a bezárkózás, depresszió, lelki-szellemi leépülés felé. Meglepő módon a nénit ezzel szemben páratlan belső tartás, emberek iránti érdeklődés és szeretet jellemezte, amellyel kitűnt társai közül. Valamikor hozott egy döntést, hogy nem fog lázadni megváltoztathatatlan sorsával szemben, hanem elfogadja, belesimul „az Isten akaratába” – ahogy fogalmazott. Jelenleg ő a kis közösség szíve-lelke, és a városból rendszeresen vannak látogatói, akik beszélgetésekre járnak hozzá.
Minden helyzetben tehát lehetőségünk van döntést hozni, és ha már cselekvésre nincs mód, mert a körülmények behatárolnak, még mindig dönthetek arról, hogy milyen állásfoglalást alakítok ki a sorsommal szemben.
Elekes Szende pszichológus
(folytatjuk)
