Két újságíró az Adevărul napilaptól elment Magyarországra románokat látni. Aztán a kölcsönösség alapján eljöttek hozzánk is magyarnézőbe. Már attól tartottam, a kölcsönösség odáig fajul, hogy kijelentik: Magyarországon is vannak románok és Romániában is magyarok. Ott sincs a románoknak államilag finanszírozott román egyetemük, és nálunk sincs hasonló magyar.
El kell ismernünk azonban, hogy elég tárgyilagos képet festettek a fennálló helyzetről. Azt is megállapították, hogy a helyi román önkormányzatok elég szép pénzt kapnak a magyar államtól. Ez az úgynevezett etnobiznisz. Mivel ott jó üzlet románnak lenni, a régebbi 8000-es román lélekszám szépen megugrott, és most már 32 000-en vallották magukat annak. Ha nálunk ugyanez történne, akkor lenne Romániában is olyan ötmillió magyar. Mifelénk a román politikusok hallani sem akarnak az önkormányzatiságról, egyáltalán nem jó üzlet magyarnak lenni. Ott a méhkeréki iskolán – akárcsak minden állami intézményen – az uniós és a román zászló is vidáman leng a magyar mellett. Itt most készülnek törvényt hozni a székely és a magyar zászló betiltásáról. A gyulai líceumban minden román gyerek többlettámogatást kap, fejenként 739 eurót, a rendes fejkvótán felül. Ott a román gyerekeknek meg kell tanítani a román nyelvet, mert vagy nem tudnak, vagy rosszul beszélik. A kölcsönösség elve alapján szeretném én látni, hogy felénk mikor történik hasonló?
Az újságírók nem csodálkoztak, hogy az ottani románok a román futball-válogatottnak szurkolnak. Nálunk kölcsönösségi alapon a románok azon szoktak felháborodni, hogy a romániai magyarok miért tartanak a magyar csapattal. Szerencsére, most egyik sem jutott ki a brazíliai világbajnokságra, így nem kell sem a románoknak, sem a magyaroknak szégyenkezniük egy estleges leszereplés miatt. A szerzők általában elégedettek a románok ottani sorsával. Kiderült, az ott lakóknak is nagy trauma volt a trianoni döntés, csak az ott élők azt fájlalják, miért nem csatolták ide, Romániához. Ez is, ugye, kölcsönös. Ők is búsulják, akárcsak mi, hogy a határ rokonokat, családokat választott el egymástól. Különben a látogatók a történelemoktatással elégedetlenek, mert az ottani románoknak azt tanítják, hogy Hunyadi János és Mátyás (a király) magyar volt. Gondolom, nagy fájdalom az is, hogy egyáltalán nem beszélnek a román kontinuitásról. Ezt pótolandó mi itt egyfolytában csakis arról hallunk. Azt is fájlalják-forma az újságírók, hogy a magyarországi románok elfogadják a magyarországi történelemoktatást. Kölcsönösségi alapon nekünk is el kellene fogadnunk a románt, de nem nagyon tesszük. Egy közvélemény-kutatás szerint a romániai románok az összes kisebbségeik közül a magyarokat szeretik legkevésbé, és legjobban Magyarországot utálják. Ezek után – szintén a kölcsönösség elve alapján – vajon mit várnak a magyaroktól?
Szerencsére, az újságírók bíznak az optimista végkifejletben és abban, hogy megszűnik a feszültség a két nemzet között, mégpedig akkor, mikor eltűnik a szegénység mifelénk.
De ők sem tudják a választ, hogy arra mikor számíthatunk?
