Míg a hadjáratot követően a szovjeteket a visszaszerzett területek úthálózatának rendbehozatala, illetve csapataik ellátásának megszervezése kötötte le, a németek egy korábbi hadseregcsoportjukból létrehozták az észak-ukrajnai, illetve a dél-ukrajnai hadseregcsoportokat. Előbbinek három hadsereg­gel egy körülbelül 480 kilométer szélességű, Galíciát, illetve az Északkeleti-Kárpátok előterét magában foglaló arcvonalat kellett tartania, e három hadsereg egyike pedig az 1. magyar hadsereg lett. Feladatául a Kárpátok hágóinak biztosítását, illetve annak a Cserno­vic–Tarnopol szakaszon létrejött, mintegy 200 kilométeres résnek a betömését jelölték meg, amely a vörös hadsereg említett hadműveletei nyomán keletkezett a német arcvonalon. A 27. könnyű hadosztály e hadsereg VI. hadtestének alárendeltségébe tartozott.
A székely seregtest a frontra érkezést követően kapcsolódott be a magyarok által április 17-én indított támadásba, amelynek célja az említett rés felszámolása volt. Katonái először 25-én keveredtek harcba az ellenséggel, majd 27-én egy-egy zászlóalj birtokba vette Kosow és Pistyn városokat, és végül 28-án az 57. gyalogezredbeli alakulatok kemény harcok árán elfoglalták Kuty városát is, azonban a szovjetek ellentámadása még aznap kiszorította őket a helységből. Nem sikerült megtartani a másik két települést sem: Pistyn április 29-én, Kosow május 2-án került újra a szovjetek kezére. A 27/I. zászlóalj május 4-én kísérletet tett ugyan Pistyn visszaszerzésére, ez azonban nem vezetett eredményre.
Az utolsó napok kudarcai ellenére a támadás tulajdonképpen sikeres volt: kiegyenesítette, illetve megközelítőleg 30 kilométerrel előbbre tolta az arcvonalat. Az 1. hadsereg – a kedvezőbb védőállások elérése érdekében folytatott részletharcoktól eltekintve – védelemre rendezkedett be. Amint a felderítés adataiból kiderült, ezt tették a magyarokkal szemben álló 38. és 18. szovjet hadseregek is.
A fegyveres harc megvívásának ezt a formáját, mikor mindkét fél összefüggő védelmet hoz létre, a korabeli honvédségi szabályzatok állásharcnak nevezték, amely során igen fontos szerep jutott a terep megerősítésének (ez alapvetően a gyalogság beásásával történt). Az állásharcok ideje alatt meglehetősen gyakoriak voltak a kisebb-nagyobb „vállalkozások”: ezek lehettek egy-két emberes rajtaütések vagy kis erőkkel, de többnyire erős tüzérségi támogatással végrehajtott támadások is, amelyek főként az ellenség nyugtalanítására, támadási előkészületeinek megzavarására szolgáltak, ugyanakkor az eseménytelen időszakokban a csapatok harci kedvét is ébren tartották. A sepsiszentgyörgyiek frontszakaszán indított vállalkozások némelyikéről a korabeli sajtó is beszámolt, egyikük pedig – amely során az oroszok meg is vetették a lábukat a magyar védőállásokban, és amelynek felszámolása a 27/I. zászlóaljhoz fűződik – a magyar honvédség második világháborús szereplését tárgyaló munkák némelyikébe is bekerült.
Egy orosz vállalkozás története
A Székely Nép 1944. július 15-i számában jelent meg dr. László István haditudósító írása a 27/I. zászlóalj egyik harcelőőrse ellen indított orosz fogolyszerző vállalkozásról. Ebből megtudhatjuk, hogy  a harcelőőrsöt, amely egy nagyobb támadás előkészítésekor elfoglalt terepen, a szovjetek állásainak közelében ásta be magát, az ellenség éjjelente két-három ízben is nagyobb erőkkel támadta. A tudósítás szerzője meglehetősen szemléletesen mutatja be a helyzetet: „Esik az eső, lucskos patak lesz a futóárok. Nedves, saras lesz a katonaruha. Az éjszaka pedig vaksötét. […] Itt nem elég a figyelés, aknatelepítés és drótakadály, hanem a legfurfangosabb kitalálással csengőket s különleges riasztóeszközöket kell alkalmazni, mert az orosz már az aknafelszedést meg a drótakadály csendben való eltávolítását megtanulta.”
Az írás hőse Gyerő József szakaszvezető, aki szokásos körútjára indul, hogy ellenőrizze az őrszemeket. „Hej, leányok – emelkedik majdhogynem balladai magasságokba a történet –, vajon gondoltok-e arra, hogy Gyerő Jóska kint járkál az orosz éjszakában? Gondol­tok-e arra, hogy Gyerő Jóskát el akarják tőletek rabolni?”Amint a szakaszvezető az ellenség közelsége miatt egy mélyedés peremvonalán lopakodik az egyik golyószórófészek felé, a túloldalról elkapják a lábát. Az ezt követő dulakodásból, bár valami tompa tárggyal ő maga is kap ütést, Gyerő kerül ki győztesen, puskatussal leütött ellenfele pedig visszagurul a völgybe, ahonnan felkapaszkodott. A támadó nincs egyedül: Gyerő további három oroszt vesz észre, akik dorongokkal a kezükben kúsznak a magyar vonalak felé. „Éjjeli vállalkozást akar a muszka végrehajtani – értelmezi a helyzetet a tudósítás –, hogy foglyot ejtsen.” Az események a továbbiakban a bevett első vonalbeli rutin szerint alakulnak: a szakaszvezető riasztójelt ad, majd kidobja kézigránátját, mire az oroszok, akik mezítláb jutottak a magyar vonalak közelébe, saját állásaik felé szaladnak. „A kézigránát robbanására – folytatódik a szöveg – elkezdődik az éjjelizene. Kiss Ernő zászlós, a harcelőőrs parancsnoka már talpon van. Egyik rajtól a másikig rohan és intézkedik. Meg­szólalnak golyószóróink és zuhognak kézigránátjaink. De az oroszok is lőnek, mégpedig aknavetővel.” Az írás másik hőse Jós Géza őrvezető: miután a magyaroknak nem sikerül távbeszélőn elérniük saját aknavetőjüket, kiugrik az árokból, markába veszi a vezetéket, amelyet valahol feltehetően átvágott egy orosz lövedék, és úgy rohan végig rajta az ellenséges tűzben, hogy megtalálja a szakadást. Amint sikerült helyreállítani az összeköttetést, a magyar aknavető is bekapcsolódik a harcba. „Az oroszok visszahúzódtak. Nem tudtak behatolni előőrsünk állásába, s csak a tűzfegyverek feleseltek. A harcelőőrs nehéz órát élt át […]. Egyszer csak nem lőtt az orosz. Mi sem lőttünk. Csend lett, csak az eső kopogott és zörgött a levél. Éjfél után két óra. Bal felől riasztó hangzik: kúszik az orosz újra.”
És természetesen sor kerül egy második támadásra is. Gyerő, aki ezúttal maga is könnyebb sérülést szenved, egyik sebesült katonáját hátraviszi a segélyhelyre, majd miután a sebét ellátják, visszatér rajához, a tudósítás szövege szerint attól tart ugyanis, hogy a fölöttesük hiányában a katonák szétszélednek (hasonló helyzetben gyakran került sor ilyesmire). A történet – amint erre számítani lehet – szerencsésen zárul: másnap az ezredparancsnok dicséretben részesíti a harcelőőrs katonáit, és cigarettát oszt szét közöttük, „[a]z ezredparancsnokságon pedig írják a felterjesztést a kitüntetésre. És Gyerő Jóska mégis hazamehet, meglátni az otthoni lányokat...”
Ha eltekintünk a tudósítás hangnemétől, maguk az események –  összevetve őket a fenn­maradt dokumentumokkal, illetve a résztvevők visszaemlékezéseivel – meglehetősen valószerűnek tűnnek. Az azonban teljesen biztos, hogy Gyerő József szakaszvezető – feltéve, hogy a valóságban is ő volt az elmesélt történet szereplője – akkor sem mehetett haza az otthoni lányokhoz, ha megkapta az említett szabadságot. Ugyanis a 27/I. zászlóalj e néven szolgáló katonája a második bécsi döntést követően az akkor Romániához tartozó Vargyasról szökött át Észak-Erdélybe, és csak jóval később, fogságba esését követően egy orosz tiszt által írt menlevél segítségével térhetett először haza.
Magyar vállalkozás
Szintén a Székely Népben jelent meg tudósítás egy magyar vállalkozásról, amelyet feltehetően a sepsiszentgyörgyi 57/I. zászlóalj katonái hajtottak végre valamikor augusztus elején. Az írás főként az események apró részleteit illetően szolgál érdekes adalékokkal az első vonalbeliek életét illetően.
A vállalkozást megelőző délelőtt folyamán a vállalkozócsoport parancsnokát (K. Gy. zászlóst), az aknavető századparancsnokot (K. K. főhadnagy) és K. Zs. tüzérhadnagyot a parancs­nok harcálláspontjára rendelték, ahol a parancs­nok (a kezdőbetűk alapján valószínűleg Bándy Pál) ismertette velük a megoldandó feladatot: egy feltehetően legalább két géppuskával védett árokrendszert kellett megsemmisíteniük, amely – amint ez a későbbiek folyamán a szövegből kiderül – egy lőszerraktárnak is helyet adott. A parancsnok szándéka szerint az aknave­tőknek a hátsó fészkeket kellett elködösíteniük, míg a tüzérség az ellenség által megszállt hegygerincet tartotta tűz alatt. A parancskiadás után, melynek közvetlen hangvételét a tudósítás külön kiemeli, óraegyeztetés következett, majd a parancsnok a tisztek szemébe nézve, „katonaszerencsét” kívánva kezet fogott velük.
A csoport ezt követően indult el, hogy feltehetően kisebb egységekre oszolva lopózzon át az orosz állások között, majd két óra elteltével mintegy négy kilométernyire az ellenség hátába kerülve az erdőben, egy fa alatt rendezkedett be éjszakára.
A támadás másnap reggel fél négykor, tüzérségi tűzzel és az aknavetők ködgránátjainak becsapódásával indult. A tüzérségi tűz leple alatt a robbantórészleg a zászlóssal az élen az első orosz figyelőt kényszerítette megadásra, ugyanakkor K. J. őrvezető „kiemelte” az egyik géppuskát, és az oroszok ellen fordította a fegyvert. A második géppuskafészket B. L. hadapród őrmester csoportja semlegesítette, O. Gy. szakaszvezető részlege pedig egy vízmosásba szorította a menekülő orosz katonákat, majd géppisztolytűzzel és kézigránátokkal támadt rájuk. A zászlós vezette robbantórészlegnek ezalatt kézigránát-kötegekkel végül sikerült felrobbantania az oroszok által annyira őrzött lőszerraktárat. „Az árokrendszerből nem maradt más – fejeződik be a tudósítás –, mint felrobbantott óvóhelyek és gazdátlan futóárkok.” A vállalkozás során a magyarok öt foglyot ejtettek, nagy mennyiségű lőszert, több puskát és két géppuskát zsákmányoltak.
Érdemes összevetni a szöveget a résztvevők visszaemlékezéseiben olvasható beszámolókkal. „Június hó 1-jén hajnalban a zászlóaljból többen mentek vállalkozásra – írja egy egykori katona –, ekkor a mieink a két front közötti szovjet állásból 5 fő orosz foglyot hoztak. Ek­kor halt meg Oltyán János backamadarasi illetőségű honvéd szanitész [helyesen szanitéc], aki saját maga akarta elfogni a szovjet katonát, persze az géppisztolyával végzett vele, aztán az orosz katona hozta be a hátán a mi állásunkba szegény hősi halált halt honvédünket. Ez a fiú, akárcsak mások, önként jelentkezett […], pedig ők még tőlünk sokkal hátrább voltak a front mögött Tonk Emil orvos tartalékos zászlóssal.” Ugyancsak ő számol be egy másik esetről: „Június 12-én a vállalkozóink újra fogtak egy orosz katonát, ebből az alkalomból nagy veszteséget okoztak részükre a mieink, több tűzfegyvert hoztak el, akkor láttam először szovjet nehéz puskát, golyószórót, géppisztolyt, ami különben elég primitíven volt kidolgozva külsőleg.” A tudósítás tehát – amint az előbbi idézetekből is kitűnik –, hiteles képet fest ugyan egy vállalkozásról, de nem csak a ma­­gyar áldozatokról, hanem ennél fontosabb tényekről is hallgat. Például arról, hogy az orosz vállalkozások száma messze meghaladta a magyarokét, a júniusi adatok szerint ugyanis a VI. hadtest arcvonalán az oroszok 234, a magyarok pedig mindössze 75 vállalkozást indítottak.
(folytatjuk)
(Amennyiben bármilyen információval rendelkezik a fent bemutatott eseményeket illetően, kérjük, vegye fel a kapcsolatot a szerzővel a sandormagyarosi@gmail.com email-címen vagy a 0367802643-as telefonszámon.)