Ha futni kell (amit már több ízben is kellett), gyorsak lehessenek. Csak a kis Aro páncélosok mernek csőrükkel és golyószórójukkal a Mária felé fordulva maradni. Sisakok. Fehér, sötét, fehér, sötét, fehér, fehér... Idehallatszik a tömeg morajlása. Még élnek az indulatok, élnek a tüntetők. Semmiről sem győzte meg őket a vízsugár, a könnygáz, a gumibot, a feléjük dobált kövek...
Palival és Attilával az ablaktáblák és a sötétítőfüggöny között kuporgunk, és rá­dió stílusban helyszíni közvetítést sugározunk az utcán látottakról a házban levőknek, valamint a szekus legényeknek, akik épp ügyeletesek a lehallgató mellett. Sötétség.
Kiabálás hallatszik. Egy férfi rohan az utcán a Máriától befelé. Elállják az útját. Hat rendőr gyűrűjében ütések tompa suppanása és jajgatás hallatszik ki. A tetemet (?) otthagyják az utca közepén. Egy kicsit később valaki a hajánál fogva felemeli, az arcába világít, aztán visszaejti, a fej koppan az aszfalton. A test nem vonaglik meg, amikor belerúg, nem érzi már a fájdalmakat.
Érthetetlen. Nem tudom felfogni, miből gondoltam, hogy másnap lesz istentisztelet, hogy ki tudok majd osonni az onnan kiáramló tömeggel, aztán a legelső vonattal el a városból. László is ezt ajánlotta. Túlságosan sokat kockáztattam. Legalább a polgármester ne írta volna fel a nevemet, amikor pénteken a tüntetők képviseletében beszéltem vele. Mondhattam volna hamis nevet is...
Lászlónak is mindegyre meg kellett hatódnia, mert emberek jöttek be az utcáról, élelmet hoztak, és sokukat térdről kellett felemelnie. Legtöbbjük öregasszony volt. Fogatlan szájuk sírásra görbült, és küszködtek, kínlódtak hálájuk, meghatódottságuk kimondásával. Ro­má­nul, magyarul beszéltek. Arra gondoltam, hogy bizonyára a zsebkendőjük bugyrából bogozták ki a pénzt az idehozott veknire. Istenem, micsoda nagy dolog embernek ma­radni egy embertelen világban, és milyen gyönyörű a fizet­ség érte. Ennyit ér a hit, mely csontváza elhízott, puhány, szétfolyó emberségünknek. Bizonyára sejtette erejét a kommunista rendszer is, azért harcolt olyan csökönyösen ellene.
A tömeg egyre gyűlt, jöttek egyenként, jöttek csoportosan, és hozták hazulról lakásaik beléjük kövült hidegét, gyomruk folytonos korgását, hozták az áramszünetek elsötétült dühét és minden sérelmüket, és sokan előzőleg felhajtottak a garatra, mert józanul nem volt elég erejük túltenni magukat a félelmeken, és már érezni lehetett, hogy a László ügye csak ürügy számukra, hogy nemcsak megvédeni akarják őt, hanem olyan világot teremteni köréje, amelyben nem kell hőssé válnia senkinek a szókimondásért, ahol a mindennapi kényszerek nem űzik ki belőlük az emberséget. Bentről ez teljesen reménytelennek hatott. Ismervén az ellenfél erejét, az első rendszerellenes jelszavak kétségbeesést váltottak ki, hiszen tudtuk, hogy minden felelősséget a László nyakába varrnak, miután szétverik a tüntetőket. Arra gondolni sem lehetett, hogy ezek a jelszavak a rendszer pilléreit ingatják. Körbeültük a nagy asztalt, és megoldásokon gondolkoztunk. Később telefonált a polgármester. Azt akarta, hogy László jelentse be: ha nem mennek haza, ő maga lemond a temesvári állásáról. Rögtön elvetettük. Érezni lehetett, hogy mit sem ér már a szó, és ilyen bejelentés csak a szekunak kaparhatná ki a gesztenyét. Kint egyre forróbb, bent egyre elkeseredettebb lett a hangulat. Nem tudtuk felmérni, mennyire reális, és mennyire provokáció mindaz, ami az utcán történik. Senki sem jött vissza azok közül, akik itt jártak a délután folyamán, pedig mind csak fél órára, órára mentek el. Vajon mi történt Ferivel, Béla bácsival, Imrével, Csabáékkal? Lekapták őket, amikor kimentek? Vagy csak a visszajövés lehetetlen?
Az utcát figyelem az ablak alatt kuporogva. Egy kisautó érkezik a ház elé. Valakik kiszállnak belőle. A ház felé néznek. Tanakodnak.
(...) Újra eszembe jut az ütközet. Nem értettem. Talán nem nézik a szerb, a magyar tévét ezek az emberek, talán nem hallgatják a rádiót, hogy nem tudják, a könnygázok, a vízágyúk, a pajzsok és a gumibotok elől meg szoktak futamodni a tün­tetők? Amikor visszajöttek a párt­ház­tól, már túl voltak az el­ső csatán, és meghökkenve vet­tük észre, hogy egyesek fején rohamsisak van, és pajzsok fehérje is elő-elővillant a rendőr­futamítók tömegéből, csatakiáltások hallatszottak, feszítőva­sak, farudak suhogtak a leve­gőben, ládák, tejesüvegek csattantak a menekülők pajzsain... A förtelmes hangzavarba egyre gyakrabban vegyült a kirakatok üvegzuhatagának zaja... Aztán a rendőrtámadás. Az ablakból nem lehetett pontosan tudni, hogy mi történik kint, csak annyit, hogy a tüntetők több ízben is visszafoglalták az utcát.
Most már távolról sem hallatszik a morajlás. Két óra. Csend van, nehéz, fekete, fájdalmas, vihar utáni csend. A hullát már egy órája felrakták egy kocsira. Fehér, sötét, sötét, fehér. Most már csak a hit marad, csakis a hit...

Gumibot az Úr asztalán
(...) Döngött a kapu. Talpra ugráltunk. Tíz órakor bezártuk, és eltorlaszoltuk a lakás bejáratait is. Az álarcos betörés óta erődítménnyé vált az épület, minden ajtóhoz van keresztrúd. Még éjfél előtt összehívott László, hogy megbeszéljük, mit teszünk, ha ránk törnek. Mind­annyian a templomba menekülés mellett döntöttünk. Évezredes hagyománya van a templomok sérthetetlenségének. Megtudtuk, hogy fent a sekrestyésben egy hétre való víz és élelem van mindannyiunk számára, és onnan egy ajtón át a templomba lehet jutni...
A kapu döngött, és mi már nem is beszél­tünk, nem volt mit mondani; csupán egy-két tőmondat hangzott el: – Erre!  – A zárat! – Oda nézz! Valaki a kőfalon!  – Oda támaszd! – Mi lent maradunk, tiszteletes úr!...
Igen, ez már a lét határain túli, öntudatlan, kábult állapot volt. A konyhán keresztül a belső udvarra néző teraszra rohantunk, ott már elő volt készítve a tűzoltólétra, csupán a falnak kellett támasztani. A téglakerítésen állt valaki, a négyórai hajnali sötétségben is kivehető volt az alakja.  Mászni kezdtem, aztán a félúton megálltam, feladogattam Palinak az előkészített szatyrokat, végül az egyházkasszát, aztán bemásztam én is. A létrát felhúztuk, de nem fért be a szűk szobába, nyitva kellett hagynunk az ablakot, melyen idétlenül, félszeg ferdeséggel kilógott a vége. Azt gondoltam, hogy kintről, egy kötéllel le lehet húzni... Igen... Naiv voltam. Azt hittem, szükségük lesz az uraknak létrákon mászkálni ahhoz, hogy elfogjanak. Tévedtem. Minek fá­rasztanák magukat, minek feléleszteni az esetleges tériszonyukat, minek... amikor ott a fejsze, amivel könnyedén be lehet verni ajtót, kaput, ott vannak a specialisták, akik a bevert ajtótáblán keresztül játszi könnyedséggel el tudják távolítani a torlaszokat. Minek hát a létra...? Az egyházpénztárat Edittel a párna alá rejtettük. Egy szekrény már neki volt tolva a bejárati ajtónak, Palival a másiknak is nekiveselkedtünk. Nagyot csikordult a padló a szek­rény lábai alatt. Ekkor már hallatszott, hogy betörték a kaput, és feljöttek az emeletre is. – Be a templomba! – szólt ránk László visszafogott hangon, és öltözött közben. A nyakkendőjét is fel akarta tenni, de már nem jutott rá idő... Koromsötét volt bent. Megdöndült a templom hátsó, bejárati ajtaja is. – Villanyt kell gyújtani – hallottam László hangját. Rög­tön eszembe jutott, hogy őkívüle csak én tudom, hol van a villanykapcsoló, és esetleg Edit, tehát ez csakis nekem szólhat. Éreztem, kiüt a hideg veríték a homlokomon; elindultam hátra, a döngés irányába a sötét templomon át. Gyors, de bizony­talan léptekkel mentem, két kezemet a padok támláján végighúzva. Nyúlott az idő, mint a parittyagumi, két lépés, egy döndülés, még három, bumm, még kettő... kitapogattam az ajtótok mellett a kapcsolók ládáját, bumm... iszonyú erővel verték... Vissza már a kivilágított templom padsorai között szaladtam, László épp a palásttal – Bumm! – bajlódott, a hátára segítettem, aztán imádkozni kezd­tünk. Alig néhány szó után megroppant az ajtó... Amikor felnéztem, tíz-tizenöt alak állt a terem végében, felénk bámultak. Egyesek egyenruhában, mások civilben. Egy tagbaszakadt férfi nyugodt, ráérős léptekkel elindult felénk, arcán elége­dett mosoly, rosszat sejtetően paskolta saját tenyerét a csuklójára fűzött gumibottal.
– Mióta várom már ezt a pillanatot! – mondta örömtől mámorultan. – Imádkozz, mert többet nem fogsz, te szemét!
Aztán mások is elindultak. Engem találtak legközelebb. Két civil fogott karon, és a betört ajtó felé vezetett. Már nem láttam tisztán, már gondolkozni sem tudtam. Megállítottak a templom végében, és motozni kezdtek. Elvették az irataimat, dühösen hozzám vágták a két gyertyát, amit a zsebemben találtak (még tegnapról maradt ott).
– Ne üssenek! Hagyjanak békén! – hallatszott László meggyötört hangja, egy alak hátratört karral vezette, egy másik nagyokat húzott a hátára, gumibottal. Elkanyarodtak előttem. Egy alak a szószék oldalát feszegette, a palást ott hevert az Úr asztala előtt a földön, s az asztalon, az Úr asztalán, egy gumibot.
– Tilos beszélni! – üvölt egy rendőr. Nem tudom, kinek mondja, csak Palival ketten vagyunk civilek a dubában, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem emlékszem, hogy kerültem ide. Most lépnek ki a templomkapun, akik lent maradtak. Csak úgy csattognak a korbácsok a hátukon. Szabó úr, András bácsi, Attila, Krisztina, Norbert...
– Fel a dubába! Fel, te gazember!
Csak László és Edit hiányzik, különben mind itt vagyunk. A sofőr a kormány mellé ül, feltúrázza a motort, de nem indul még, vár va­lakit... Jön. Igen. Ő az...
Fellép a dubába, és elém ül le a verőlegény.
– Mehetünk!

Igehallgatás helyett
(...) Erős fény. Hátamat a falnak támasztom; a szekuritáté falának. A betonon ülök, egy fo­lyosó padlóján. 1989. december 17-e, vasárnap, délelőtt 10 óra. Templomozás ideje. Nem merek felnézni az előttem üvöltő rendőr­had­nagyra. Nem tudok uralkodni a tekintetemen; az undort a gyűlöletet nem tudom a félelem mögé dugdosni. Félek. Nem határolhatom el magam a nézésemtől, és iszonyúan közel érzem arcomhoz a bakancsokat.
– Mentél volna Budapestre... – ordítja. Félek a következő mozdulattól. Elképesztően közel van a bakancs, és kíméletességre nem lehet számítani a megütött hangnem és hangerősség alapján. Védtelen vagyok, az arcom – ... tüntetést csinálni!? – teljesen védtelen. A szemüvegemet már összetörték, de a fogaim, a csontjaim még épek. – Hazátlan!...  – Elkéstem. Már semmit sem tehetek. Ha rúgni fog, már késő előkapnom a kezem, ha pedig megmozdulok, én provokálom ki a rúgást.
– Miért nem szöktél ki Ma-... – Istenem! Lendül a láb... összeszorítom a fogaimat, hátha így nem törnek be... nincs időm védekezni!... nincs!... nincs!... hátul a fal... Istenem!... – Magyarországra?
Elment. Most már megtapogathatom magam. Az arcom dagadt, biztosan kék is, de ép. Az oldalam sajog erősen minden lélegzetvételre. Igen. Tehát oda kaptam a rúgást. Már csak a két őr van egyenruhában a folyosón. Ők nem bántanak. Unják. Négy órát hasaltunk a betonpadlón, előrenyújtott karokkal, mozdulatlanul.
(...) Egyikük társalogni próbál velünk, de túlságosan korlátolt ahhoz, hogy sikerülne, hiá­ba kutat a hangkészletében valami emberi után. Szinte elképzelhetetlen, hogy nemzedéktársak vagyunk, hogy talán élnek még a nagyszülei is, hogy lehet felesége, akihez tud gyöngéden szólni, hogy talán, ha nem kellene ránk ügyelnie, a gyerekét sétáltatná a parkban...
– Mit akarhatott az a hülye papotok?
Nincs kedvem válaszolni, nem akarok vitázni, beszélgetni, értelmetlennek tűnik min­den, mégis gyűlnek a szavak, gyülekeznek, és kikívánkoznak a daganatok miatt nem jól záró ajkak közül:
– Azért mégsem lehet olyan hülye, ha Nobel-díjra terjesztették elő, ugyanolyanra, mint Ceauşescu elvtársat! – kerestem a hangot, amivel az ő szintjén szólhatok.
– Meg is ver most titeket az istenetek vagy ördögötök, amitek van – aztán nyolc év, meg húsz év börtön hangzik el...
– Verjen! Kérem, követelem, hogy verjen, de csak ha bűnösök vagyunk! (...)
Szerettem volna azt hinni, hogy valahol motoszkál bennük is a lelkiismeret, hogy talán az egyenruhával együtt az embertelenséget is levethetik magukról, igen, erről próbáltam meg­győzni magam, amikor fegyverek, gumibotok sorfala közt az udvarra tuszkoltak...
Tíz perccel később, amikor a börtön felé tartó rabkocsiban újra meghallottam a tömeg morajlását, sírni kezdtem.
 (Megjelent az 1990 TAVASZ című folyóiratban, Temesváron,1990-ben)