Érdekes időket élünk. Olykor vad, agyament világ vesz körül, de amikor éreznénk, hogy alábbhagy a remény, mindig előkerül valami biztató. Most Böjte atya eskütétele és egy „hálós” kósza, mi erőt ad épp. Lássuk előbb az atyát:
„A napokban mentem keresztül a Hargitán, és volt idő, megálltam. Kristálytiszta hegyi patakok csörgedeznek arra, az egyik patak partján ültem, néztem a vizet, és láttam, hogy a hulló levelekből néhányat felkap a patak, megforgatja játékosan, aztán a következő kanyarban egyet csobban, és leteszi a fövenyre. Belegázoltam a patakba, és akkor is hasonló történt. A felkavarodott vizet nem sokáig sodorgatta a patak magával, hanem a homokot lerakva kristálytisztán szaladt tovább. Úgy gondolom, hogy nekünk, keresztényeknek hasonlónak kellene lennünk. Tudjuk a célunkat. A Jóisten felé tartunk, és utunk során anyagi dolgokat is rendelnek nekünk, bíznak ránk. Az a jó, ha minél hamarább leteszem, valahol a partra rakom. Odaadom valakinek. Mindazt, amit kaptam, egy-egy családnak, gyerekeknek adom tovább. Hála Istennek, nincs semmi a nevemen, nem gyűjtöttem magamnak semmit, egyetlen házhoz sincs kulcsom. Ez a szabadság, ez a tisztaság nagyon sokat jelent nekem. Ha belegondolunk, hogy milyen lenne az a patak, amelyik mindent, ami belehullott, magával vinne… Senki sem ihatna belőle vagy fürödhetne benne. Mindenki messze elkerülné. De nemcsak az anyagi dolgoktól kell szabadnak lennünk, hanem a sérelmektől, a haragtól is. Ezt fontos lenne megtanulnunk. Egyetlen hivatásunk, hogy szeressünk, jót tegyünk. Minden adventnek három fontos mozzanata van. Egyrészt érezzük a határainkat, a korlátainkat, a sebzettségeinket, a bűneinket, a gyengeségünket. Másrészt reménnyel tölt el, hogy Jézus mindezek ellenére nem fordul el ítélkezve tőlünk. A harmadik mozzanat: Jézus nem azt akarja, hogy karba tett kézzel várakozzunk, hanem hogy mi is cselekvő szereplői legyünk ennek az adventnek.”
És most a kósza (Bálint Zoltán) a kereskedelmi média elmúlt tizenhét évének tudati rombolásáról: „Mint szinte minden, ez a dolog sem áll meg pusztán a tévéműsorok színvonalának kérdésénél, hanem sokkal átfogóbb jelentőségű. Figyelmeztető üzenete van. A tudatunk tesz minket emberré. És a tudatunk ellen zajlik jelenleg a legpusztítóbb háború. El lehet venni a pénzünket, a házunkat, vagyonunkat. De amíg lélegzünk, és a tudatunk egészséges, megvan rá az esély, hogy használjuk is, és mindent visszaszerezzünk. A tudati rombolás generációkat ronthat s rontott is meg. Az ellenérdekeltek tudják, mi hatékonyabb, mint a golyó vagy akár a legpusztítóbb biológiai fegyver. Egy harcot el lehet veszíteni, de a tudati rombolás eredménye az, hogy az ember fia nem is akar harcolni, tehát eleve vesztes. Már azelőtt megadta magát, hogy egyáltalán harcolt volna. Sőt, visszahúzza azt is, aki még képes magát annyira összeszedni, hogy a mindennapok kilátástalan taposómalmából nem a bamba élvezetek világába menekül, hanem felelősséget vállalva megpróbál felállni és küzdeni. A média a tudati rombolás jelenlegi legfőbb fegyvere. Ugyan hol láthatjuk és hallhatjuk, hogy a média arra buzdítana bennünket, legyünk tudatosak, és álljunk ki magunkért? Sehol. Minden olyan erő, amely a józanság, a tehetség, az önállóság, a kritikus gondolkodás, vagyis összefoglalva: az aktív tudatosság felvirágzásáért küzd, jelen pillanatban nemkívánatos személy a fősodrású média berkeiben.” Kemény, komoly, megfontolandó szavak. Általánosított ítélet meghozatala előtt azonban először mondjuk ki, hogy van néhány ritka kivétel, mely előtt le a kalappal.
Másodszor, utóbbi intelmeket meghallgatva és komolyan véve, tegyük azt, amire az atya elébb tanított: „Jézus nem azt akarja, hogy karba tett kézzel várakozzunk, hanem hogy mi is cselekvő szereplői legyünk ennek az adventnek.” És nem csak az adventnek – teszem hozzá én.