Szinte remeg a filctoll a kezemben a szégyentől, az őszinte, igaz baráti erkölcsi felelősségtől. Konyhai magányomban pironkodva tűnődöm, hogyan is kezdjem másfél évtizedes késett válaszlevelemet, melyet a nagy nyilvánosságnak is szántam, egyfajta gyónásnak, mulasztott bűnöm, hanyagságom beismeréseként. Tartozom ezzel neked és kedves családodnak. Mert tőled kaptam a szomorú hírt néhai barátom, férjed, fiad édesapja, Bankó András megrendítő haláláról.
Ismeretségünk körülményeit nem említem. Rég volt az a vakációs nyári nap a Budapest–Bukarest gyorsvonaton 1983-ban, amikor Andrással a folyosón beszélgettetek, és csak a határnál, a vámvizsgálatkor foglaltátok el helyeteket közös fülkénkben. Vagyis harminc éve múlt azon első és egyetlen közös utazásunknak s az ismerkedésnek, éjszakai beszélgetésünknek, amely Brassóig érzelmi barátsággá nemesedett közös érdeklődési körünk, gondolatvilágunk okán.
Közös „témánk” a tiszteletre méltó férfiú, a XX. századi egyetemes magyar kultúra sokoldalú polihisztora, Kós Károly, az építész, író, grafikus, néprajzkutató, politikus volt. S ha emlékezetem nem csal, azért lett beszélgetésünk központi témája, mert az évben készültünk megünnepelni születésének 100. évfordulóját. „A román–magyar–szász testvériséget hirdető »karizmás ember« holta után került a vádlottak padjára, s tiszteletre méltó emlékét dühös üldöztetés gyalázta meg. Halála után, születésének 100. évfordulója előtt nacionalizmussal vádolta meg Raul Şorban művészettörténész egy feljelentésben, mire valóságos hadjárat indult Kós Károly emléke ellen. Sőt, sírját is meggyalázták a Házsongárdi temetőben.” Szomorúan említettem Bankó András jóval fiatalabb, alig ismert barátomnak: sajnos, mellszobrát nálunk is kiebrudalták az általa tervezett Székely Nemzeti Múzeum előcsarnokából. De örömmel fogadta ajánlatomat, az egy-két napos vendégeskedést, hogy azalatt bővebben emlékezhessünk Kós Károlyra, és kiválaszthassa hetilap- és folyóirat-kollekciómból a korábban róla megjelent méltató cikkeket, esszéket, interjúkat, riportokat. András tudott örvendeni minden forrásanyagnak, melyet erdélyi kapcsolatait építgetve sikerült megszereznie. Leveleiben nem győzött hálálkodni az önként felajánlott adatgyűjtésemért. „Talán még sosem írtam le külön, hogy milyen hálás vagyok a Kós-cikkekért, rengeteget segített a munkámban, s hiszem, hogy ennek nincs vége. Az évforduló elmúlt, megtettem, amit kellett, de ez nálam nem alkalmi fellángolás, hanem hit és elkötelezettség dolga.” És egy kis cédulácska, amelyet a postaládámban találtam munkából hazatérvén. Bánom, hogy nem írt rá dátumot: „Sajnáljuk, hogy nem találkozhattunk, lett volna, mit mesélni. A Kós Alutát sikerült most megszereznem.”
Kedves Erika! A rendszerváltás óta immár szabadon emlékezhetünk Kós Károlyra. Idén is – lévén az elrohant esztendő Kós Károly Emlékévvé nyilvánítva – lehetőség nyílt, hogy az általa tervezett Kós Károly Iskolacsoport főépülete előtt szobrát felavathassuk, a Székely Nemzeti Múzeum Budapest Főváros Levéltárával közösen megnyitotta Kós Károly világa, 1912 című vándorkiállítását. Néhai férjedet, Bankó Andrást mindkét alkalommal magam mellett éreztem. Gondolatban végigvezettem a Kós Károly által tervezett épületekben, melyeket városom, Székelyföld kulturális fővárosa renováltatott. Mert Sepsiszentgyörgy büszke arra, hogy Budapest után mi vallhatjuk magunkénak az „országépítő” által tervezett legtöbb remekművet. Szeretném, hogy fiaid, akik ’98 januárjában kelt leveled írásakor 11, 9 és 6 évesek voltak, Péter, Mihály és Bence, most felnőtté válva felkeresnének, és nekik ajándékozhatnám édesapjuk Kóssal kapcsolatos leveleit s a MESTER falemezbe égetett portréját.
