Mindössze napokkal azután, hogy 1944 júniusában a székely seregtest egységei egy kivont német alakulattól átvették a védőállások e szakaszát, a 24-éről 25-ére virradó éjszakán, 3 óra 20 perckor tüzérségi és aknavető tűzelőkészítés után körülbelül 150–200 főnyi ellenséges csoport lerohanta és megsemmisítette a Stozek 710-es magaslat aljában elhelyezkedő magyar támpontot, amelyet a 27/7-es század két raja (megközelítőleg 25 ember) védett, majd elfoglalta a magaslat egyik nyergét, mintegy 300–400 méter szélességben és 200–300 méter mélységben nyomva vissza az arcvonalat. A magyarok helyi tartalékokkal indított ellenlökése kudarcot vallott, és mivel az ellenség az éjszaka folyamán aknamezőt telepített az arcvonal elé, nem járt sikerrel a németek (a 16. páncélos felderítő osztály) reggeli órákban indított támadása sem. Egyik forrás szerint a következő támadásnak 13 órakor kellett volna megindulnia, de erre a máshonnan átirányított erők késése miatt nem került sor. A fennmaradt dokumentumok ezzel szemben arról számolnak be, hogy a „délután folyamán egységes ellentá[ma]d[ás] indult 5 sz[áza]d-nyi erővel. Az esti órákban a harcok még folytak.” A 25-éről 26-ára virradó éjszakán viszont az oroszoknak újabb erőket harcba vetve sikerült kibővíteniük a betörés helyét.
26-án további magyar és német alakulatok részvételével északról és délről egyszerre indult támadás a betörés felszámolására. Az északi csoport estére kiszorította az ellenséget a régi főellenállási vonalból, a dél felől támadók – miután az oroszok által megszállt egyik hegykúpot visszafoglalták – az erős aknavetőtűzben elakadtak, egyik járőrüknek azonban sikerült felvennie az összeköttetést az északiakkal. Ekkor még úgy tűnt, hogy a két csoport tulajdonképpen bekerítette az oroszokat. Csak másnap, 27-én reggel derült ki, hogy a régi főellenállási vonaltól még mindig körülbelül 130 méternyi a hézag.
Mivel az addig harcban álló csapatok körülbelül 30 százalékos veszteséget szenvedtek, az oroszok pedig igen hevesen védték a birtokukban levő területet, a hadtest úgy döntött, további alakulatok bevetésével teszi teljessé a bekerítést. A 28-án indított támadás során a 13. hegyivadász zászlóalj észak felől, a 100. német utászzászlóalj pedig ismét dél felől tört előre, de a hézag lezárására irányuló támadás – bár mindkét félre nézve igen súlyos veszteségekkel járt – továbbra sem vezetett eredményre: egy orosz zászlóalj, amelyet az ellenség a délután folyamán gépkocsin szállított a helyszínre, „hatalmas géppuskatűzzel az előretörő német és magyar osztagokat visszaverte”. Mindezek után a hadtest parancsnoka – bár a könnyűhadosztály újabb hegyivadász zászlóalj alárendelését kérte – a további ellentámadások beszüntetését rendelte el.
Tövisháti Ferenc a 20. határvadász kerékpáros század katonájaként vett részt a betörés felszámolására indított egyik ellentámadásban. Egységét június 26-án kora délután riadóztatták – írja visszaemlékezésében –, majd tehergépkocsikon a bevetés helyszínére vitték őket. „Amint megérkeztünk a hegygerinc lábához – folytatódik a szöveg –, parancsszavak röpködtek a levegőben, leugráltunk a gépkocsiról, és a földre hasalva vártuk […], hogy mikor kelhetünk át a hegygerinc túloldalára. […] [A]z oroszok felderítői meg biztos észrevették, látták a felfejlődésünket […], és máris gyilkos aknavetőtüzet nyitottak ránk. A gránátok a közelünkben csapódtak be, […] egy békéscsabai és egy gyulai bajtársunk halálosan megsebesült. Még nem is kezdtük el a magaslat elleni támadást, máris volt két halottunk. […] Kis idő elteltével az oroszok beszüntették a tüzet. Itt volt az idő, hogy minél gyorsabban átkeljen a század a hegygerinc túloldalára.”
Alig érték el a célként kijelölt magaslat lábát, az oroszok további három alkalommal vették aknavetőtűz alá a kerékpárosokat. Az első támadást szinte csodával határos módon sikerült sebesülés nélkül megúszniuk, a következő kettőt pedig egy félkörívesen kiépített árokrendszerben vészelték át. Amint a tűznek vége szakadt, egy német őrnagy parancsára a kerékpárosok századosa elrendelte a magaslat elleni támadást:
„[G]yors iramban, kúszva-mászva haladtunk előre a bozótos, cserjés hegyoldalon. […]. Alig tettünk meg néhány métert, amikor gyilkos géppisztolysorozatok fogadtak minket. Golyószórósaink válaszoltak rá […]. Az oroszok jelentős távolságra voltak egymástól, a számuk későbbi megállapításaink szerint nem volt nagy, csak egy felderítőraj vagy önként vállalkozók szűk csoportja lehetett, de a tüzük, amit ránk osztottak, nagyon hatásos volt, és sok bajtársam megsebesült, köztük a századosunk is, a karjára […]. Ezek az események percek alatt történtek, […] az elöl haladó fiúk közül egyik elkiáltotta magát: »fiúk, a fára lőjetek, az orosz a fáról lő«, és akkor mindenki arra fordította a fegyverét. Az oroszok rájöttek arra, hogy felfedeztük rejtekhelyüket, pillanatok alatt eltűntek a fáról is, meg a magaslat csúcsáról is, visszahúzódtak az erdő sűrűjébe, nem vállalták a további harcot. Támadásunk végeredményben sikeres volt, de milyen áron? Az eredmény kilenc halott és több mint negyven sebesült.”
A betörés és a felszámolására indított ellentámadások veszteségeit illetően három különféle adat ismeretes: Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban című munkájában 802 főnyi véres veszteség szerepel, és ehhez meglehetősen közeli adatokkal számol Farkas Ferenc is (23 halott és 789 sebesült, ebből német 9 halott és 182 sebesült). Ettől lényegesen eltérnek a 29-i jelentés adatai, amelyek szerint „[…] a Kosow körüli harcokban 28-án estig a veszteség 43 elesett, 242 sebesült” (nem kizárt, hogy utóbbi adat csupán a 27. könnyűhadosztályra vonatkozik). Az eltérések ellenére azonban a veszteségek, amelyek némely becslések szerint elérték az 50 százalékot, kétségtelenül súlyosak voltak.
Mivel a parancsnokság egyrészt úgy látta, hogy mindössze helyi betörésről van szó, másrészt arra a következtetésre jutott, hogy a régi főellenállási vonalat csak alaposan megszervezett és kellő tüzérségi előkészítés után megindított támadással lehet visszafoglalni, a csapatokat az elért vonal megszilárdítására utasította, a leharcolt és összekeveredett kötelékeket pedig kivonták. „Az ellentámadást a VI. hadtest parancsnoka, kisbarnaki Farkas Ferenc maga kívánta megszervezni és vezetni, végrehajtására pedig a pistyni völgyben védelemben levő sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóaljat választotta. A vezérkari főnökkel végigjárta az egész arcvonalat, tanulmányozta és mérlegelte a különböző eshetőségeket, az összes sz[áza]d és szakaszparancsnokkal megbeszélte az eddigi támadások menetét, tűztámogatást és a sikertelenség okát.” Ezalatt megérkezett a támadáshoz igényelt tüzérség; emellett a gyalogság támogatására a parancsnokság 31 aknavetőt is összevont.
Ferencz Mihály elbeszéléséből az derül ki, hogy a betörés egyik oka eleve a német alakulatok pótlás nélküli kivonása volt – július 3-án az utolsó német zászlóalj is elhagyta a hadosztály területét.
A parancsnokság végül úgy határozott, hogy a korábban visszafoglalt hegykúptól egy 100–150 méter széles nyereg irányába fogja megindítani a támadást. Bár ezt a terepszakaszt az ellenség elaknásította maga előtt, a támadók ebből az irányból egyrészt felülről lefelé mozoghattak, másrészt a tüzérség is így tudta leghatékonyabban támogatni őket. A 27/I. zászlóaljat tizenhat rohamjárőrre osztották, a járőrökhöz pedig három-három utászt vagy árkászt rendeltek.
A támadásra július 11-én 12 órakor került sor, és 20 perces tüzérségi és sorozatvetőtűzzel indult. A zuhanóbombázók bevetése – bár az eredeti tervekben ez is szerepelt – ugyan a borús, esőre hajló idő miatt elmaradt, a nyitány azonban a résztvevők emlékei szerint így is meglehetősen látványosra sikeredett: „A tüzérségi tűz és sorozatvető félelmetes bömbölése – írja Farkas – […] a hegyekben szokásos visszhanggal keverve […] megdermesztő volt”; egy másik visszaemlékezés szerint pedig még a csata helyszínétől mintegy 10–15 kilométernyire is „valósággal rengett a föld a dübörgéstől”. Ezzel szemben az ellenséges tüzérség – amelyet a sorozatvetők ködgránátokkal „vakítottak” – képtelen volt hathatósan beavatkozni a harcokba.
Amint a rohamjárőrök fellőtték az egy-egy támadási cél elérését jelző rakétákat, a tüzérség és az aknavetők tüzét „előrehelyezték”, távolabbi célpontokra irányították, és a sorozatlövő fegyverek támogatása mellett megindulhatott a lövészek támadása. 14.30-kor (mintegy két és fél órával a támadás megindítása után) a járőrök piros rakétái jelezték, hogy elérték a régi főellenállási vonalat; ezzel a kosowi betörés helyét teljes egészében visszafoglalták. Némely becslések szerint a támadásnak magyar részről hét halottja és harminc sebesültje volt; a sérülések nagy részét a bokrokban, a mohák alatt elrejtett ellenséges aknák okozták. Ezzel szemben az ellenség vesztesége mintegy 291 halottra és több száz sebesültre rúgott, harmincöten pedig fogságba estek. A könnyűhadosztály egyik egykori katonája hallomás alapján arról számol be, hogy néhány autót, amelyen az ellenség menekülni próbált, szintén telitalálat ért.
Annak ellenére, hogy a rohamjárőrök feltehetően valóban nem találkoztak jelentős ellenállással, egy visszaemlékező pedig úgy látta, a tüzérségi előkészítést követően „a támadó csapatok csak szépen besétáltak, egyetlen puskalövés nélkül”, a visszafoglalt terület megtisztítása azért nem ment ennyire simán. A bölöni Pál István honvédet szív-, Gered Béla, Bagoly József és Biró Lajos honvédet fejlövés ölte meg, Krausz Boldizsár honvéd aknatelitalálat következtében esett el, Bócz Ádám őrvezetőt repesz érte a mellkasán, Péter Lajos őrvezető a bal vállán és a karján, Papp Sándor honvéd a fején, Kovács Gábor tartalékos honvéd a jobb karján, a kezén és a combján sebesült szilánktól, és ugyancsak ekkor szenvedett szilánksérülést dr. Gábor László tartalékos zászlós, aki a mozgósítást követően a második század egyik szakaszparancsnokaként került a hadműveleti területre. Szintén az ellentámadáshoz kapcsolódik egy igen érdekes, a korban nagy nyilvánosságot kapott történet: az egyik rohamjárőr 1929-es születésű sepsiszentgyörgyi küldönce karsebe ellenére az elsők között tört be egy orosz fedezékbe, és kézigránáttal megölt két ellenséges katonát. Az ekkor tizenöt éves fiú állítólag titokban, szökve került a rohamjárőrhöz, tettéért azonban már harc közben őrvezetővé léptették elő, később bronz vitézségi éremmel tüntették ki, és végül a worochtai hadikórházban megkapta a másodosztályú német vaskeresztet is. Az előléptetés, illetve a kitüntetések értékét jelzi, hogy a fiú a szó szoros értelmében nem volt katona, csupán a mozgósításkor, tisztázatlan körülmények között került valamelyik sepsiszentgyörgyi zászlóaljhoz.
Az orosz betörés elhárítása – bár összességé­ben elég nagy véráldozatot követelt a magyarok részéről – tagadhatatlanul látványos siker volt. A veszteséglisták arról tanúskodnak, hogy a küzdelemből a tisztek is alaposan kivették részüket: a kezdeti harcok során még két zászlóaljparancsnok (egy német és egy magyar) is elesett. Aki ott volt, büszkén emlegette, hogy nem fogja elfelejteni soha – írja könyvében nem teljesen elfogulatlanul Farkas Ferenc, a VI. hadtest egykori parancsnoka. A magyarok azonban nem sokáig örülhettek a győzelemnek: egy máshol indított, sikeres orosz támadás miatt ki kellett üríteniük az elfoglalt területet. A visszavonulás szükségességét senki nem vonta kétségbe, az egykori katonák azonban mégis többnyire keserűen emlékeznek meg arról, hogy annyi bajtársuk vesztette életét a szőrösdombi harcok során – ahogyan ők utólag látták, teljesen fölöslegesen.

(Amennyiben bármilyen információval rendelkezik a bemutatott eseményeket illetően, kérjük, vegye fel a kapcsolatot a szerzővel a sandormagyarosi@gmail.com e-mail címen vagy a 0367 802 643-as telefonszámon.)