– Mamici! Olyan boldog vagyok, hogy végre egy karácsonyt együtt tölthetünk!
− Én is, drágám. Estére felöltöztetjük a fenyőt!
Alig tette le a gyantaillatú karácsonyfát, amikor megcsörrent a telefon.
− Itt a Médecins du Monde – jelentkezett be egy hang. – A belügyminisztertől szereztük meg a  címét, mert nyilvántartásunk szerint ön háborús nővér, és több nyelven beszél. Háború van Romániában, és nagy szükségünk lenne önre!
− Háború? … Romániában? – képedtem el.
− Ön nem hallotta, hogy kitört a forradalom? Megdőlt a Ceauşescu-rendszer!
− Nahát! Nem hallottam! Most érkeztem haza Londonból.
− Kérjük tisztelettel, hozza az útlevelét, a legszükségesebb csomagját, és fél órán belül jelentkezzék a Médecins du Monde székhelyén, hogy kiállíthassuk az iratokat. Katonai dzsippet küldünk ön után kb. fél óra múlva. (…) A székházban már előre elkészített irattal vártak, bal sarkában az egyesület címere, alatta a következő szöveg olvasható franciául:
Alulírott, Doktor Jacques Lebas, a Médecins du Monde elnöke igazolom, hogy ELVIRE GOZIN-t a mi egyesületünk orvosi-humanitárius misszióba Romániába küldi 1989. december 24-étől. A Médecins du Monde ELVIRE GOZIN-t az összes civil és katonai hatóságok figyelmébe ajánlja, és megköszöni a segítséget, melyet neki nyújthatnak a misszió idején.
Párizs, 1989. december 24. (aláírások és pecsétek: Docteur Jacques LEBAS Président és Michel BRUGIERE, directeur département missions)
*
Egy Herkules típusú repülővel indultunk Párizsból Románia felé. Két kamiont helyeztek el a hatalmas katonai teherszállító gépben, mindkettő színültig rakva gyógyszerekkel és elsősegélynyújtáshoz szükséges anyagokkal, felszerelésekkel. Harminc orvossal indultunk útnak viharos légköri viszonyok közt. (...) Bukarest fölött épp leszálláshoz készülődtünk, amikor eldördült az emlékezetes sortűz az otopeni-i repülőtéren, mely sok ártatlan sorkatona halálát okozta.
Az irányítótorony azonnal visszavonta a leszállási engedélyt. Pilótánk hirtelen magasba rándította a gépet, odabent hatalmasat zökkentünk. A bulgáriai Várna felé fordultunk, ahol felajánlották a biztonságos földre érkezés lehetőségét. Sikeresen leszálltunk Bulgáriá­ban. Mint már említettem, a pilótakabinban én voltam az orosz tolmács, így még a levegőben értesültem arról, hogy Todor Zsivkov – aki évtizedekkel azelőtt betegem volt –, ha nem is önszántából, de még novemberben lemondott, tehát a bolgárok akkor már túl voltak a rendszerváltás nehezén, és ami legfontosabb: vér nem folyt. Sajnos, nem így történt Bukarestben!
Várnában a két kamion „kiszállt” a gépből, még két bolgár teherautó csatlakozott hozzánk, mindent sikerült átpakolnunk, az orvosok beültek a csomagok tetejére, és indultunk Bukarest felé. Amikor a Dunán keresztül román földre érkeztünk, már javában tombolt a hóvihar. Én, mint aki otthon érzi magát, bundába burkolózva gyalogosan haladtam a konvoj előtt, mert a hótakaró mindent belepett, fennállt a veszély, hogy sáncba borul a fontos küldemény. Lámpával jeleztem, hogy körülbelül hol az út közepe, a kamionok pedig óvatosan araszoltak utánam a hóviharban. Volt egy táskám, mely olyan anyagból készült, hogy ha rátaposott volna az autó, akkor sem törött volna össze. Kiürítettem, és kinyitva magam elé tettem védőpajzsként. Ha golyó érte volna a táskát, nem tudott volna átütni rajta. De nem ért minket támadás, szerencsésen megérkeztünk Bukarestbe, ahol a tömeg, látva a kamionokon a Médecins du Monde feliratot, hatalmas ujjongásban tört ki. Ez 1989. december 24/25. éjszakáján történt. A csomagokat a kiállítási csarnok épületében helyeztük el, azt hittük, ott biztonságban tudhatjuk, de már reggel kiderült, hogy máig ismeretlen tettesek betörtek, és sok értékes eszközt elloptak, többek között vérnyomásmérőket is. A rendszerváltás első pillanataiban még nem volt világos, hogy a rendőrség (akkor még milíciának hívták) kinek a pártjára állt a zűrzavarban.
Másnap már hívtak a „Szabad Román Televízióhoz”. Megkértek, hogy fordítsak az olaszoknak. Berlusconi üzenetét tolmácsoltam, de a mi delegációnk főorvosa is beszélt, így franciából is én fordítottam románra. Később angoloknak is tolmácsoltam. De korántsem ilyen egyszerű tévészereplésből állt a tennivalónk! A második vagy harmadik napon nehéz feladat elé kerültünk. Csapatnyi orvos társaságában egy francia újságírót kellett megkeresnünk, azonosítanunk a hullaházban. Jean Calderon az elsők közt érkezett Bukarestbe, és szemtanúk szerint egy tank megütötte, összetörte a fejét. El kellett mennünk a bukaresti Törvényszéki Orvosi Intézetbe. Még elmondani is borzalmas, hogy milyen kép fogadott. Színültig volt a hullaház! Egymás hegyén-hátán feküdtek a halottak. Pakolnunk kellett őket egyik helyről a másikra. Csak annyit tudtunk, hogy Jean Calderon feje be van kötve, de én megismertem a franciát a cipőjéről és a ruhájáról. Az idő tájt ilyen jellegzetesen nyugati felszerelése nem lehetett a műanyag cipőkben és kopott ruhákban nyomorgó románoknak. Hullaszag volt, rettenetes körülmények közt dolgoztunk.
Pár nappal később elindultunk Buzău és Focşani, majd Iaşi irányába, mert innen érkezett a legnagyobb szerencsétlenség híre. (...) Ezen a vidéken mindenütt összevissza lövöldöztek, és az a gyanúm, hogy senki sem tudta: ki a forradalmár és ki az ellenség. Egy beteghez sürgős segítséget kértek, hát elindultunk érte mentővel, de találat érte a kocsinkat, lyukat ütött a bádogba. Odabent hasra vetettük magunkat, nagyobb bajunk nem történt, szerencsére. Három napot töltöttünk Buzău és Bákó környékén. A kórházakban elemi felszerelés is alig volt, és gyakran megtörtént, hogy elvették a villanyt. Jól jött a segítség, mert fertőtlenítő szer is kevés volt a kórházakban. Láttam olyan kisbabát, akit tizenkét éve lejárt szavatossági idejű sebészcérnával varrtak össze.
De a fővárosi kórházakban sem volt rózsásabb a helyzet. Egy katétert például a szemem láttára vettek ki egy beteg öreg emberből, és egy fiatalabb korúnak helyezték fel utána. A bukaresti krematóriumban, ahol egy francia csoport filmet készített, én tolmácsoltam. Az egyik dol­go­zónak volt bátorsága elmondani a kamera előtt, hogy negyven holttestet hoztak be a forradalom első napjaiban Temesvárról. Megfe­szített ütemben kellett dolgozniuk azok megsemmisítésén – mesélte, és szembenézett a kamerával –, oly módon, hogy nyomuk se maradjon. Öt fiatal leány és harmincöt idősebb ember: ez volt a forradalom temesvári kezdetének félelmetes bevezetője. A hamvakat egy odarendelt szemeteskocsiba öntötték, hogy me­lyik szeméttelepre ürítették le, azt nem lehet tudni. Interjúalanyunk bevallása szerint két-két szekus állt a krematórium dolgozói mögött pisztollyal a kezében, és amikor a munkálat véget ért, fejenként 2000 lejjel jutalmazták a munkásokat.
Többek közt látogatást tettünk a Horezu utca 5. szám alatt működő öregotthonban is. A föld alatt, a második pince szintjén laktak az öregek, mintha szigorított börtönre lettek volna ítélve. Aztán, amikor szóba álltunk velük, kiderült, hogy tudós értelmiségiek is voltak közöttük. (...)
Amíg Romániában tartózkodtam a delegációval, alig ettem. Egyszer aztán szóltam a főorvosnak, hogy nem bírom tovább, megyek vissza a súlyos sebesültekkel Franciaországba, és vállalom, hogy ott fogok melléjük állni. Épp két hónapja tartózkodtam Romániában, 1990. február végén kezdtem készülődni hazafelé.
Abban az időben, az 1789-es francia forradalom kétszáz éves „apropóján” még mindenki szeretettel fordult Románia felé, és senki sem utasította vissza, hogy tíz frankot vagy akár ötvenet is adjon a sebesültek javára. Voltak, akik ruhákat gyűjtöttek vagy más használati tárgyakat. De a francia kórházak kapui is tágra nyíltak a sebesültek előtt. A „testvéri” román nemzet iránt hatalmas szimpátia ébredt Francia­országban. A delegációnk több tagja például román asszonyt vitt haza Párizsba, feleségül! Azóta eltelt közel negyed évszázad, hadd ne részletezzük, hova jutottunk ezzel az erkölcsi tőkével, és ki a felelős a történtekért!
Az expedíció végeztével, közel három hónap múlva még több mint hatvan súlyos beteget kezeltünk Franciaországban. Én foglalkoztam velük, mert nyelvükön tudtam szólni hozzájuk, és így közeli kapcsolatba kerültünk. Más kórházakba is érkeztek romániai sebesültek, mindenfelé engem hívtak tolmácsnak, aztán ha már ott voltam, egykettőre bemosakodtam-beöltöztem operációhoz is. És ez így folyt júniusig, amikor már nem volt több tartalék pénzem. Félbe kellett hagynom a jótékonykodást, hogy közköltségeimet és az egyebeket kifizethessem.
Röviddel ezután a romániai vöröskereszttől (Crucea Roşie Română) kitüntetést kaptam. Külföldi lapokban is többször szerepeltem. Egy angol újságíró azt írta rólam, hogy Florence Nightingale példáját követve egy „royal neurse” (királyi nővér), Elvire Gozin is elindult a golyók közé, hogy sebesülteket gyógyítson. Bevallom: Florence Nightingale nevét ekkor hallottam először. Utánaolvastam, és megtudtam, hogy 1820–1910 közt élt, a brit hadsereget kísérte el a Krím-félszigeten dúló háborúba. Tehát ő is egyfajta háborús nővér volt.
Ami az 1989-ben Romániában történteket illeti, utólag hallottam-olvastam, hogy vita tárgyát képezi: valóban forradalom volt-e, vagy valamiféle puccsról kell beszélnünk. Ebben a kérdésben nem tudok véleményt nyilvánítani, de nem hallgathatom el, hogy mi történt Mihály király leánya, Margareta hercegnő Bukarestbe érkezésekor, még a lövöldözések idején.
Margareta hercegnő megérkezett tehát a reptérre, kiszállt a gépből, és többek közt én fogadtam, mert már régebbről jól ismertem őt és az egész családot. Néhány, erre az alkalomra kirendelt testőrrel azonnal mögéje-köréje álltunk. Jelen volt a „szabad” román tévé is, de valamelyik újságtól is valaki, mert a nyomtatott sajtóban is megjelent Margareta képe, melynek bal sarkában én is magamra ismerek. De az, hogy mi történt ebben a pillanatban, megér egy misét. Én tehát a hercegnő közelében álltam, amikor ő felemelte mindkét kezét, és ujjaival V betűt formált (victorie = győzelem), mint ahogyan ez szokás volt azokban a napokban. (Az újságíró ezt a mozzanatot fényképezte le.) Eközben én hirtelen valami hegyes, hideg, fémszerű tárgyat éreztem a hátamba nyomódni. Hátrafordultam, és rákiáltottam a mögöttem álló „testőrre”:
− Maga mi a Jóistent csinál? Meg­bolondult?
− Mondja meg a „kukoánának”, hogy ha már nem tudott otthon maradni, az ujjait ne nagyon emelgesse, mert a győzelem nem az övé... – morogta a fogai közt a „testőr”.
Már lecsengett a bukaresti forradalom heve, amikor 1990 áprilisában meghívót kaptam Londonba is, ahol a Românul Liber lap interjút kért tőlem az otthon történtekről. Ekkor ért az a megtiszteltetés, hogy megismerkedhettem Ion Raţiu úrral. A bukaresti televízió híradásait még hónapokon keresztül figyelemmel kísértük. Láthattuk Raţiu urat is, és szomorúan tapasztaltuk, hogy a hatalomátvétel győztesei – a pár hónappal azelőtti kommunisták, szekusok, sőt, tömeggyilkosok is – bekeveredtek az új hatalomba, és gátlástalanul csúfolkodtak az öregúrral, aki a Szabad Románok Világszö­vet­ségének elnöke volt. Őt már régebbről ismerték és tisztelték a világ számottevő politikusai.