Székelyföld, akárhol.
Háromszáz kilométert utaztam, hogy olyan helyre jussak, ahol van fenyőerdő.
A városban, ahonnan jövök, karcinogén gázokkal terhelt a levegő, és a rákkórház előtt az ország összes megyéjéből áll gépkocsi.
Leülök a fák alá; túl az oxigénen, az ózonrétegen és a Föld víz-ér hálózatán, melyet a fák szívnak fel és vezetnek le, hogy meg ne bolonduljunk – túl ezeken emberként van szükségem arra, hogy fák között járjak, igazi erdőben.
És mivel még rajzolni is tudok, előveszem a tömböt, amelyet 36,9 lejért vettem: francia márka, mert ezt a minőségű papírt itt nem gyártják, csak a franciáknál, akiknél nincs fa papírgyártásra – mert ami van, az védett –, hanem importálják, többek között innen is.
Lélegzem, végre lehet, teli tüdővel.
Amikor megszólal a láncfűrész.
Mintha a nyakamat vágnák, nem tudom, mit tegyek; később találkozom az emberekkel, és megkérdem tőlük: tudják, milyen az a hely, ahol nincsen fa?
Mert akinek van, és szereti, amije van, annak még adnak, és aki elfelejti, hogy mije van, elveszíti.
A hegyi patak partján jártam, és esténként hét (!) dupla kamion kivágott szálfarakomány ereszkedett le a porban.
Áldom a napot, amikor eszükbe jut, hogy nem csipszes zacskókban és aranyláncocskákban, hanem hol is van az élet, amikor megint szeretik a forrását, ahonnan jön – és ezzel nem tesznek többet, mint az ősök, akik megtartották nekik az erdőt –, amikor az ültetőket fogom hallani.
Varga Borbála
