Annak idején, amikor gyermek voltam, minden vakációmat ott töltöttem nagyszüleimnél, akik mikóújfalusiak voltak. Sajnos, ma már nem lehetnek közöttünk, de nagyon sok emlék fűz hozzájuk és az ott töltött időhöz. Járhattunk a mezőre, hajthattunk ökröket, megismertünk sok teafüvet, borvízforrást, erdőket, mezőket – a mostani gyermekeknek hasonló egyre ritkábban adatik meg.
Magam előtt látom, ahogy mentünk szénáért a Hocsa árkába, és a reggeli indulás, kapkodás során elfelejtettünk borvizet vinni magunkkal. Nagytatám, néhai Kicsi Árpád, temperamentumos ember volt. Mikor megszomjaztam, és vizet kértem tőle, azt válaszolta: otthon maradt. Én mindenáron inni akartam, erre azt mondta: „menj, fiam, itt a szilvafától visszább, ott van az a nádas, ott meg a küpü, és igyál”. Nem értettem, mit magyaráz, ezért leszállt a szekérről, és megmutatta azt a bizonyos forrást: a Hocsa borvizet. Akkor magyarázta el, hogy valamikor ő szerelt össze négy cserefa deszkát, abból lett a borvíz küpüje. Hangsúlyozta azt is, hogy valaminek a megjavításához nem szóra, hanem tettre van szükség. Őt sem kérte senki, de megcsinálta a küpüt: ha netalán valaki úgy jár, mint mi, tudja oltani a szomját. Jó pár év után belátom, igaza volt: aki valamit meg akar valósítani, annak nem készülődésre, szervezkedésre van szüksége, hanem tettekre, cselekedetekre.
Úgy gondolom, mindenkinek kerül annyi ideje, mielőtt borvízért megy, hogy a címkéket otthon leszedje az üvegről, és eldobja. Amennyi erővel a forrás mellett eldobálják a szemetet, otthon is megtehetik, onnan még el sem kell cipelni.
Szeretni kell a természetet, mert az is szeret minket. Nem véletlen, hogy ezen a településen akárhova mehetünk víz nélkül, szomjan mégsem maradunk.

Dobrica Róbert, Sepsiszentgyörgy