Akarva-akaratlan időnként nézője, hallgatója lettem az RTL Klub egyik legnézettebb műsorának, az X faktornak. Az ember felkapja időnként a fejét: tényleg ennyi tehetséges énekes tud összegyűlni minden esztendőben? S ha ehhez hozzáadjuk a többi tévéadó hasonló kezdeményezését, összecsaphatjuk a kezünket: ez igen, válogathatunk a bőség kosarában.
Ám van itt egy bökkenő! Tudom, amit ezután leírok, nagyon sok – főleg fiatal – rosszallását váltja ki, s nyugodtan mondhatják is, hogy kontárként szólok hozzá olyan dologhoz, amihez nem értek. Tényleg, különösebben nem értek a könnyűzenéhez, annak dacára, hogy a jó számokat szívesen meghallgatom. Nekem problémám jelen esetben elsősorban a nyelvvel van, az anyanyelv egyre hangsúlyozottabb hátraszorulásával, -szorításával ezekben a zenei műfajokban.
Azt tudjuk, hogy a magyar zene minden műfajban a világművészet megbecsült része. És bizonyára így van ez a könnyűzenei műfajokkal is. Ha azok történetesen ma-gyarok. Mert ahogy az irodalom a magyar szellemiséget árasztja bármilyen nyelvre lefordítva, ugyanennek kellene megtörténnie a könnyűzenei szerzeményekkel is. És vannak kiváló zeneszerzők, előadóművészek, akik ennek a szellemiségnek jegyében alkotnak, lépnek színpadra, viszik el a magyar alkotói géniusz hírét szerte a világban. Lám, a tavalyi eurovíziós könnyűzenei verseny magyar résztvevőjének köszönhetően a Kedvesem szót mindenfelé megtanulták, s vele együtt megtanulták megint, hogy a magyar szó megbecsülést érdemel. Lehet, hogy Puskás neve mellett ma ezt a kifejezést ismerik magyarul legtöbben a világon.
És itt állok most az X faktor-jelenség előtt, nem tudom, hová tenni. A döntőbe jutott tizenkét versenyző által előadott – bizonyára nagyszerű – énekszámok túlnyomó többsége nem magyar nyelven hangzott el. A döntőbe jutott három versenyző, ha jól tudom, tizenkét számot adott elő, ebből három volt anyanyelvünkön. A többi talán angolul. Azért írom ide a talánt, mert nem biztos, hogy érthető angol nyelven hangzottak el. Abból indulok ki, hogy a magyarul előadott számok között is akadtak, amelyeknek nyelvére egy-két szó alapján lehetett következtetni.
Én nem tudhatom, mi ennek a magyarázata. Főleg azért nem, mert a mentorok között ott ült a magyar színjátszás egyik legmarkánsabb képviselője, a magyar nyelv elhivatott védelmezője, ott volt a mai magyar zeneszerzés nemzetközi hírű képviselője, akinek nevéhez sok más, magyarságunkat erősítő kezdeményezés fűződik. Nem lehetett volna nagyobb számban beengedni, sőt, megkövetelni a magyar nyelvű számokat?
Végül az az énekes nyert a közönségnek köszönhetően, aki két magyar számot is gyönyörűen elénekelt a végső döntőben (és nem fináléban), ő volt az igazi magyar döntős (és nem finalista). Biztos vagyok abban, a nézők számára fontos, nagyon fontos volt, hogy anyanyelvükön szólt hozzájuk a nyertes énekes lány.
Ha annak idején óriási erőfeszítések árán sikerült diadalra juttatni a magyar nyelvet, a Bibliát magyarra fordítani, miért ne lehetne ezt manapság is megtenni! Ha másképpen nem, a túlzottan sok, idegen nyelven előadott szám visszaszorításával.
Péter Sándor
