Kiképzés, hadgyakorlatok, miegymás, elmúlt a tél is, mikor már jól benne a tavaszban, a leszereléshez közelebb, mint a bezuppoláshoz, a napi gyakoraltozásra induláskor a teljes menetfelszerelés mellé kapát adtak a kezünkbe. Irány ismét a mezőre, ezúttal csak énekelve, mert a díszlépés háton keresztbe tett kalasnyikovval, vállra vetett kapával mégiscsak nevetséges lett volna. Hosszú, domb mögé behajló kukoricaföldet kellett megcéloznunk, a fegyvereket gúlába raktuk a szántó végén, egyéb felszerelést mellé, egy katona ottmaradt a tiszttel kártyázni, a többieknek két sor kukoricát kellett vinni. Magasabb volt a gaz, mint a kapálandó növény, ami annak az egy-két székelyföldi legénynek, aki életében járt már mezőn, nem okozott volna gondot, de a csupa nagyvárosi katonatárs sűrűbben vágta el a törökbúza szárát, mint a gyomot. És ebből „divat” is lett hirtelen, fene a jó dolgát a mocsok kommunistáinak, morfondíroztak a bukarestiek, hát ha velünk, a leendő egyetemistákkal ilyen munkát végeztetnek, abból nem lesz köszönet, és még sűrűbben csaptak le a kapák, az alig pár centis, még csak két levélben levő zsenge kukoricaszárak egymás után hulltak el. Mi, székelyföldiek, csak mosolyogtunk: a mi sorunkon csak a gaz feküdt le, a törökbúza nyílegyenesen mutatta sorát. Mi nem a föld felett – alatta vágtuk el a szárát.
És ment ilyeténképp a munka délig, kivitették a mezőre az ebédet, hogy a baka felesleges masírozással ne pocsékolja a drága dologidőt. Délutánra beborult, a tiszt a föld végén behúzódott egy fa alá, semmi jelét nem adva annak, hogy megkímélne bennünket a hamarost záporozó esőtől. Ami szintén nem sajnálta a görnyedő bakákat, szép csendesen rázendített. A tiszt még ekkor sem intett volna, hogy kifelé fiúk, futólépésben irány a kaszárnya. És akkor a kukoricaföld valamelyik szegletében valaki azt kiáltotta: free Nelson Mandela! A másodikat már többen, a harmadikat a század minden katonája ordította, valahogy úgy ejtve a szavakat, hogy frííí, nelszon mándelááá.
Vezényszó nem hangzott el, csak mindannyian visszafordultunk a föld vége felé, a kapákat, mint Dózsa seregében a kiegyenesített kaszákat, magasba tartva megindult egyszerre a derékig vetkőzött, izzadtságtól és a szitáló esőtől nedves felsőtestű fiatalemberek hada, és a tiszt elszalasztotta kártyapartnerét a laktanyába, hogy erősítést hozzon, mert katonái fellázadtak. A gúlába rakott fegyverektől próbált távol tartani, bár azok töltény nélkül csak ócska vasdarabok lettek volna, ő maga is üres pisztolyával hadonászott. Megnyugtattuk: nem a rendszer ellen, csupán a bánásmód miatt tiltakozunk, elvégre emberek lennénk, nem esőben is igát húzó barmok. Elhitte, más választása úgysem volt. Valahogy összeterelte a társaságot, parancsszavakat nem mondott, csak arra kért, nehogy a mezőn felejtsünk bármit is a felszerelésből. Mikor a laktanyába visszaértünk, az udvaron akkor osztogatták az éles töltényt a „lázadók” leverésére kivezényelt szakasznak.
A kapás közjáték miatt egyetlen bakát sem büntettek meg, a tisztek azontúl visszafogottabban viselkedtek, apróbb mulasztásokért eltekintettek a különféle fegyelmi eljárásoktól. Az év őszén Brassóban a gyárakból kivonultak a munkások, ők nem kapákat ráztak, de a rendszer ellen lázadtak. Aztán még két évnek kellett eltelnie, hogy megbukjon a kommunista diktatúra, az úgynevezett forradalom célja ugyan csupán az elsővonalbeli vezetők eltávolítása volt, de akkorra már a történelem kereke előbb gördült egy negyed fordulatnyit, a kicsi szabadságból nagyobb lett, mint amivel a Moszkvában a staféta továbbvivésére felkészített elvtársak számoltak. Az elvtársak, akiknek élén a jövendőbeli első szabadon választott román államfő állott, az az Iliescu, akinek nevét az 1987-es novemberi brassói lázadás után a Cenk alatti város minden egyetemistája úgy ismerte már, mint Ceauşescu leendő utódját, aki ugyan megszabadítja az országot az éhinségtől és elzártságtól, de megmenti a kapitalizmus átkától is.
A brassói munkásmegmozdulást Ilies­cuék még nem tudták kihasználni, két év múlva a temesvári, Tőkés László körül kialakult csendes tiltakozás durva elhallgattatását már igen. Hosszú államfősködése alatt azonban Iliescunak nem adódott alkalma megköszönnie ezt Tőkés Lászlónak, és most pártja az, amelyik méltatlannak tartja az egykori lelkészt az érdeméért húsz év után kapott állami kitüntetésre. Bizarr történet ez, napjaink állapotaira igencsak jellemző, miként az is, hogy a neokommunista rendszer hogyan tereli visszafelé a nyájnépet: elég csak a kommunizmust visszakívánók egyre gyarapodó számát nézni a közvélemény-kutatásokban.
A kapás lázadások ideje rég lejárt, az akkori jelszó továbbra is érvényes: a szabadság még mindig csak álom.