Ez a bizarrériákat sem kerülő látásmód határozza meg a könyv verseinek hangulatát, mintegy ellenpontozva az időnként megkeseredett önvallomásokat, de hitelesítve is egyúttal. Erre az iróniára (sőt, öniróniára) érzett rá a kötetet illusztráló Sípos László bűbájos rajzaival. Ez az irónia mindég is jellemezte Királyt, de az utóbbi esztendőkben határozottan felerősödött. Nézzük például az Évfordulók című verset, amely a költő egy másik formai jellegzetességére is rávilágít. A töredezettségre. A töredék-alakzatokra. Mintha a versek egy nagy, valahol egy másik dimenzióban létező, hosszú költemény tükör- és repeszdarabjai lennének. ,,Feljöttek a lefolyón, / Forró vízzel űztem el őket. / Besurrantak a szellőzőn át, / Égő levegőt fújtam rájuk. / Bejöttek az ablakon. / Kihadonásztam mindet seprűvel. / Behallgatóztak a telefonon. / Anyjukhoz küldtem, / születésük helyére, valahányat. / Ültem ünnepélyesen. / Mint egy szélütött." Nem véletlenül idéztünk hosszabban. A kihagyásos technika mintadarabja ez a vers, ugyanakkor rájátszik a Király versei fő mozgatóelemére is, az elhallgatásra. Mert az olvasó, ha figyelmesen, kétszer is elolvassa a szinte tőmondatokban pergő közleményt, önkéntelenül is felteheti a kérdést, kik jönnek fel a lefolyón, kik surrannak be a szellőzőn át, kik jönnek be az ablakon, kik hallgatóznak be a telefonba? A vers címe Évfordulók. Lehet találgatni. Itt véletlenül ― de nem, hisz Király tudatos költő, nem kedveli a véletleneket ― a vers keletkezésének dátuma is szerepel. 2003. november 25. Mi történt november 25-én, valamikor, merthogy valami történt, az bizonyos, legalább annyira, mint az egykori legszeretettebb, azután szitává lőtt pártfőtitkár egyik november 25-i magvas megállapítása, miszerint a berkenyefán nem terem körte… Innen már egyszerű a dekódolás. Kikről beszél a költő? Róluk! Akik nem mi vagyunk. Legalább ennyi világos. A Shakespeare című, háromrészes költemény második felében így ír: ,,Vigyétek hírül a kolozsváriaknak / A tébolyt s a setét bánatot, mi ért. / Ődöngjenek csak ― dicsőségemben laknak. / S eladhatom őket egy motorbicikliért." Ennél nagyobb csapások is érték a kolozsváriakat, gondoljunk csak a piros-sárga-kék padokra és kukákra a sétatéren, melyekről szintén megemlékezett akkoriban a mindenre figyelő költő. Bizonyos értelemben még talányosabb(nak tűnik) az Azték című vers: ,,Amikor elmentek / Így búcsúztak: / Ne féljetek, / mert visszajövünk. / Tartsatok ki. / Ti vagytok / a szemünk fénye…" A vers, ha lehet még talányosabban, így folytatódik: ,,Mi vagyunk a / szemetek (!?) fénye. / A sapkarózsák: megannyi hajnalcsillag." A narrátorváltás mintegy feltölti a vers benső és belénk átáramló energiáit. Mondjátok, nem félünk. Mondjuk. A költőnek pedig ― hogy magyarázzuk meg kissé bizarr címünket ― annyi élete van, amennyit megír, és amennyit megél…

* Míg gyönyörű késemet fenem. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007, Sípos László rajzaival.