– Jó napot – mondta a kalap.
– Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva a lány.
– Én vagyok a te kalapod – mondta a kalap.
– Nekem ugyan nem – tiltakozott a lány –, tudhatod, hogy soha semmiféle fejfedőt nem hordok. Szabad lány vagyok. Így akarok járni mindig. Hajadonfőtt.
– Márpedig akkor is én vagyok a kalapod – mondta ellentmondást nem tűrően a kalap, és sutty, se szó, se beszéd, mint egy ragadozó madár, rászállt a lány fejére.
A lány se volt rest, rángatta, tépte, hu­zigálta. Na de rángathatta, téphette, huzigálhatta, a kalap oda se neki! Azazhogy mit oda se neki, éppen hogy, mintha növekedne a súlya, egyre nehezebb lett.
– Te rohadt vaskalap! – nyögte a lány.
– Nem vagyok én vaskalap, te vagy makacs szamár – felelte a kalap, és most már nemcsak a súlya nőtt, hanem a mérete is.
– Hagyd abba! Nem látok ki alólad – kiabált a lány.
Persze, hogy nem látott ki, hiszen a kalap karimája már a vállát nyomta. A lány térde meg-megrogyott, minden erejét összeszedte, megpróbálta lelökni magáról az átkozottat. De feszíthette az izmait, amennyire csak bírta, a kalap meg se rezzent.
Akkor kibújok alólad – gondolta a lány, hirtelen lebukott, és megpróbált kiugrani a kalap alól. De ahogy lebukott, a kalap szegélye elérte a földet, mély csend lett, és mély sötétség, a lány ott görnyedt, bezárva a kalap alá.
– Jaj, engedj ki, nem látok – mondta a lány.
– Nem baj, majd tapogatódzol – válaszolta a kalap.
– Nem bírok ilyen görnyedt testtartásban kucorogni, elgémberedik minden tagom – panaszkodott a lány.
– Hát állj föl – mondta a kalap.
Óvatosan fölállt, attól félt, a fejét beüti a kalap tetejébe, de nem, volt elegendő tér. Fölnyúlt a feje fölé, hogy ott-e a kalap teteje, de nem ütközött a keze semmibe.
Balra nyúlt, hogy kitapogassa a kalap oldalát, de ott sem talált semmit. Állt a meghatá­rozhatatlan térben, koromfeketeségben. Féle­lem és harag fogta el.
– Itt akarsz engem örökös rabságban tartani? – kiáltotta.
De válasz nem ér­kezett, a lány elszántan ugrálni és csapkodni kezdett a sötétségben, hátha lyukat tud ütni a kalap oldalán, és kijut a szabad fényességbe. De csak a levegőt csapkodta, s a dühödt ugrálás közben megbotlott egy kőben, és elesett.
Egy darabig magába roskadtan feküdt a kö­ves földön, aztán sírva fakadt. Sírdogált.
– Akkor hát ez a sorsom, itt kell meghalnom egy gonosz kalap alatt – gondolta.
Fölült.
– Szomjas vagyok – mondta hangosan. – Hallod, te kalap, szomjan halok!
És akkor jobbról mintha halk csobbanást hallott volna.
Tapogatódzott. Tenyere egy hűvös kő sima felületére tévedt. Talán éppen ebben botlottam el – gondolta, s a keze átsiklott egy másik kőre, az is éppen olyan sima volt és hűvös, mint az előbbi. A két kő között kisujjnyi rés, s a résből üde párák áramlottak. Lehet, hogy víz?
A lány fölkelt, minden erejét összeszedte, és megpróbálta elmozdítani az egyik követ. Nagyon nehéz volt, de moccant. S a moccanással együtt halvány derengés váltotta föl a bakacsinfekete sötétséget.
A lány meglátta, azaz inkább csak sej­dítette a kezét, a két követ, s igen, a két kő alatt ott a víz. Hogy hozzáférhessen, el kellett mozdítania a másik követ is. Reménykedve nekifeszült, elmozdította azt is. Előbukkant egy kis kristálytavacska, egy forrás. A lány ivott a vízből, s mire fölemelte a fejét, már majdnem teljesen világos volt a különös, szivárványszínű bura alatt. Ez lenne a kalap? – kérdezte magától.
Most már elég jól látott az opálos félhomályban. Egy gazos kertben állt, a gazok közt kövek, fák, s nicsak, mintha virágok is virítanának a gizgazok között.
Nagy itt a rendetlenség – gondolta, és nekilátott, görnyedezett, cipekedett, egy kupacba hordta a köveket. Mire végzett a kő­hor­dással, már nyoma sem volt a félhomálynak, szép reggeli fényességben fürdött a kert, most már színről színre látta, milyen gyönyörűséges virágok virítanak a gazok között. Látta a fák leveleinek smaragdszínét s a fákon a cirmos, pöttyös, aranyló meg ezerszínű, sosem látott gyümölcsöket.
Fogta magát, kihúzgálta a gazokat. Jó sokáig tartott, sajgott a dereka, égett a tenyere, mire végzett, de nem törődött idővel, fáradsággal, tette a dolgát. Mire az utolsó gazt is kihúzta, égi fényességben ragyogott a kertje. Makulátlan zöld pázsit, középen átkígyózik rajta a forrástóból kibuggyanó ezüst erecske, a fák meg gyümölccsel ékszerezett lobbanások.
– Pompázatos – mondta a lány, s mivel megéhezett, szakított magának minden fáról egy-egy gyümölcsöt, leült a kőrakásra, és megebédelt. Elillant a fáradtsága, megtelt erővel.
Ekkor valami furcsa zajt hallott. Dörgést, durrogást, harsogó morajt és erőszakos kopogást. Igaz, nagyon távolról.
Feszülten figyelt, és rájött, ez a zaj a kalapon kívül dörög.
Már nem is érdekelte annyira. De a kalap fölvilágosította:
– Talán vihar. Vagy háború. Az is lehet, hogy aranyakat szórtak a nép közé. Nem tudom pontosan.
A lány végigjárta a kertjét, megsimogatta a fáit, leguggolt a virágai mellé, hogy jobban megcsodálhassa őket. Ivott a forrásából.
– Akkor most nekem örökké itt kell élnem? – kérdezte tétován.
– Dehogy kell. Most már igazán szabad lány vagy – mondta a kalap.
És lassan fölemelkedett. A kert összezsu­gorodott, és összezsugorodott a kalap is. Ott állt a lány a kertkapu előtt, a kerítést sze­gélyező bokrok mellett, a feje magasságában egy jó formájú kis fekete kalap libegett.
– Most elhagysz? – kérdezte a lány.
– Mondtam, hogy a te kalapod vagyok – válaszolta a kalap.
A lány kinyújtotta a kezét, megfogta a kalapot és a fejébe húzta. Jó erősen, nehogy elfújja a szél. Elindult a villamosmegálló felé. Amerre járt, megfényesedett az utca. Talán a kert miatt.