Milyen is a kórház? Ilyen is, olyan is. Drámák, olykor tragédiák helyszíne. Egyben munkahelye sok-sok embernek. Ahol emberek vannak, ott élet van, ott helye van a szomorúságnak, a feszültségnek, a versengésnek, a konfliktusoknak, de a szerelemnek és a vidámságnak is. Amúgy Janus-arcú világ. Kifelé inkább a komoly, tiszteletre méltó, netán fensőségesre igazított ábrázatát mutatja. A kórháznak azonban van egy másik arca is, emberközelibb, amelyet jórészt csak a „bennfentesek” ismernek. A mosolygó, sőt olykor harsányan nevető arca. Ki hinné? – színtere lehet vidám epizódoknak, kis történeteknek, jó „bemondásoknak”, találó megjegyzéseknek, emberi botlásoknak.
Elég hosszúra nyúlt kézdivásárhelyi orvosi pályámon, sok-sok beteggel való találkozás során számtalan alkalmam volt mosolyogni, olykor jókat nevetni a székely elme villanásain. Ez alkalommal a diákéveket mazsolázom.
A múlt század közepén, egészen pontosan 1958-ban, amikor megkezdtem egyetemi tanulmányaimat, a hajdani Székelyvásárhelyen román szót alig lehetett hallani. A néhány ezer vásárhelyi román kitűnően értett, sőt, beszélt magyarul. Az egyetem nyelve kizárólag a magyar volt. Sőt – nota bene! –, a klinikákon a kórrajzokat magyar nyelven szerkesztettük. Oktatóink között talán két román származású tanár volt: Săbădeanu professzor, a szemészeti klinika vezetője, valamint Barbu Zeno, a tüdőgyógyászat professzora. Természetesen mindketten magyarul adtak elő. Ez utóbbi aztán az egyetem románosítása után mintha elfelejtette volna az amúgy tökéletesen beszélt magyar nyelvet...
***
A katedrák élén kiváló tanárok álltak, a politikai indíttatású kontraszelektálás ugyanis az élvonalat akkor még nem érintette, legalábbis mi, hallgatók ilyent nem érzékeltünk...
Elsőévesek voltunk a hírhedt nagygyűlés idején, amelyen Bukarestből Alexandru Moghioroş (állítólag még Mogyorósként látta meg a napvilágot), Leonte Răutu s az akkori rektor, Andrásoffszky „szolgálatos kutya” segédletével készítették elő az egyetem románosítását. Prelúdiumként az egyetemi tánc- és énekkar vezetőjét, a karakán, székely származású Koródit, az orosz katedra tanársegédjét bűnbakként odadobták a hóhéroknak. „Bűne” mindössze annyi volt, hogy az egyetem tánc- és énekkara Bukarestben szerepelt egy diákfesztivál alkalmából, amikor a zsűri valamilyen méltánytalanságot követett el velük szemben, nyilvánvaló sovén felhanggal, s akkor Koródi a társaság előtt kijelentette: fiúk, a Kárpátokat többé nem lépjük át. Tizenhét évre ítélték, amiből néhány évet le is töltött, és röviddel szabadulása után meghalt.
Nyomasztó politikai légkör volt, de mi, fiatalok ugyan tudtuk, hogy vigyázgatnunk kell a szánkra, de azért éltük az egyetemisták munkával, tanulással, léháskodással, szerelmekkel teli, mozgalmas, érdekes életét...
***
Egyetemi éveink alatt a hallgatók döntő többsége bentlakásban lakott. Az ötvenes évek végén járunk. A bentlakásban rend, tisztaság, meleg van, működnek a fürdőszobák, sőt, zenét is szolgáltat a minden szobába felszerelt rádiószerű szerkentyű, amelyen nem lehetett megválogatni a műsort, azt fogyasztottad, amit valamilyen központi adóból rákapcsoltak. Akkoriban már igen-igen szoktatgattak a román népzenéhez. Ilyenkor a srácok nagy része kikapcsolta a hangszórót. Igen ám, de ez halálos bűnnek számított, s a sugdolózással megbízottak valamelyike rendesen jelentette a szerveknek.
IMSZ-nagygyűlést hívtak össze, még Bukarestből is jöttek „illetékesek”, és megkezdődött a tánc. Kik is kapcsolgatják a hangszórót, amikor román népzene szól abból? Mi ez, ha nem sovinizmus?! Stb. Már-már veszélyessé vált a helyzet, amikor Bloj szólásra jelentkezett. Bloj Lőrinc félig román, félig magyar fiú, jó tíz évvel öregebb nálunk. Sikeres felvétele előtt vasúti munkásként dolgozott valahol. Talán ezért, talán lelki alkatából következően, bátrabban, kategorikusabban és kritikusabban nyilvánult meg a hatalommal szemben.
– Elvtársak, én román vagyok, de engem is zavar, ha a hangszóró állandóan hegyi mambót játszik! Akadályoz a tanulásban.
Ezzel Lőrinc elvette az élét a dolognak, az évfolyam fellélegezhetett, az elvtársak más kritizálni való témákra tértek át.
***
Harmadév, kissebészeti gyakorlaton. A „főelőadó” nem más, mint Samu bácsi, a hajdani hadi szanitéc. Pocakos, alacsony ember. Pocakjánál csak önbizalma hatalmasabb. Igaz, az egyetemen az a hír járja, hogy senki nem tud úgy kötözni, mint ő. Az ő kötései soha nem lazulnak meg, nem csúsznak le. Egy hét múlva is olyan biztosan tartják a vállat, könyököt, mint új korukban. Harmadéves orvostanhallgató néz, bámul, minden új, minden megtanulandó még. Samu bá’, akár egy egyetemi prof., jön, lát, legorombít, igen-igen fontoskodik.
Egy beteg anális, végbéltájéki berepedéssel jelentkezik az ambulancián, azt kell kezelni. Én vagyok a soros. A megfelelő kenőcsös tégelybe bemártom a kesztyűs ujjamat, körülkenem az anus tájékát.
– Mit csinál maga? – emeli fel a hangját Samu bá’, mintha legalábbis a vakbélféregnyúlvány helyett a fülét operáltam volna meg. Némi tétovasággal kérdem:
– Mi is a baj?
– Nem azzal a kenőccsel kellett volna bekenni.
– Ugyan biza miért nem ezzel? – kérdem. Pillanatig habozik, látszik rajta, hogy rájött, nincs igaza, aztán kivágja:
– Azért, mert az a kenőcs büdös!
– Hát a jó mindenit – ágaskodik fel bennem a csíki indulat –, talán a beteg segge rózsaillatú?
***
Kórbonctani intézet, Orvostudományi Egyetem. Harmadéves kolleginának éppen bizonyságot kéne tennie bonctani felkészültségéről. A tanársegéd noszogatja:
– Na, kedves kollegina, legyen szíves leírni a holttest küllemét!
Ez bizony nem könnyű feladat. Haj, bőr, orrnyílások, esetleges sebhelyek – mindennek leltárba kell kerülnie. Nos, ezt szépen, pontosan el is mondta, de amikor a péniszhez ért, elpirult, habogott, nemigen tudta, mit is mondjon. A háta mögött a boncmester – minden hájjal megkent alak! – félhangosan a fülébe súgja: a pénisz hullamerev. A hölgy pontosan, szó szerint visszhangozta is az ominózus mondatot, a helyhez nem illő derültséget keltve tanárban, diákban egyaránt.
***
A pszichiátrián, mai szemmel nézve, mi tagadás, nem egészen európai körülmények voltak. Zárt osztály, azaz az ápolók nyitják-zárják az ajtókat. Segítségük nélkül egy lélek se ki, se be. Egy kórteremben sokan fekszenek.
A klinika tótumfaktuma János bácsi, a főápoló. Középtermetű és középkorú, izmos, őszülő göndör hajú, jó kedélyű, igen jól képzett szakember, szimpatikus jelenség. A hangulat az osztályon általában inkább vidám, mint szomorú. Egy kicsit a társadalmon kívüliség lengi be a klinika légkörét.
A telefonálás imigyen zajlik: János bácsi felveszi a kagylót, és beleszól: – Halló? Peridol?
Akkoriban jelent meg ugyanis a hazai piacon újdonságnak számító neuroleptikum, a Haloperidol.
***
T. Frédi barátommal éppen az elmegyógyászaton múlattuk az időt mint internesek. Nos, egy csendes délelőtt valahogy Frédin kívül senki, sem orvos, sem ápoló, sem diák nem volt bent az osztályon. Mindenkinek valami dolga akadt, ki az adminisztráción, ki más klinikákon rendezte intéznivalóit. Frédi egyedül maradt a sok beteggel. Egyszer csak mentő érkezik. Egy izgatott katonatisztet tessékelnek Frédi elé, az ügyeletes szobába. A mentősök köszönnek és balfenéken el. A delikvenst nem kell biztatni, ömlik belőle a szó. Elmondja, hogy hetek óta rossz előérzet kínozza, mindig úgy érzi, hogy veszélyben forog az élete. Megtörtént, állítja, hogy őrségben volt, s ilyenkor az volt az érzése, hogy valaki ki akarja nyírni.
– Doktor úr, tudja meg, csőre töltöttem a pisztolyomat, s biztos voltam benne, hogy ha valaki, akárki belép a szobába, akkor lőni fogok. Nézze meg – mondja, s benyúl a belső zsebébe, onnan kihúz egy igen hosszú pengéjű, élesre fent kést –, ez most is itt van nálam.
Frédi húzódik az asztal mögé, igyekszik láthatatlanná törpülni, menekülne, de nincs, hova, az ajtó felé a menekülés útját elállja a delikvens, kezében a halált hozó szerszámmal. Frédi kétségbeesetten fülel, nem érkezik-e a felmentő sereg, valamelyik ápoló, egy takarítónő, bárki, csak jönne már. („Rákóczi, akárki, jöjjön már valahára…”) Örökkévalóságnak tetsző percek következnek. Frédi az ájulás határán. Egyszer, nagy későre csak nyílik az ajtó, végre megérkezik a felmentősereg János bácsi képében.
– Na, főhadnagy úr, ne búsuljon, nem lesz semmi baj, adja csak ide azt a fene kést, mi majd ügyelünk magára!
Frédinek napokig rémálmai voltak...
***
S. Lili a klinika főorvosa. Kicsit furcsa teremtés. Jócskán benne a korban, legalábbis a mi huszonéves szemünkben. Kissé férfias, kissé rendetlen, egyszóval a munkahelyhez illően nonkonformista. Pista, az egyik skizofrén beteg (skizofrénia, azaz tudathasadás, az egyik elég gyakori, érzelmi sivárodással, hallucinációval, zagyva téveszmékkel stb. járó elmebetegség) minden reggel – reggel? Lili úgy fél tíz körül libeg be az osztályra! – a bejárati ajtónál vigyázzban várja a főorvosnőt. Tisztelettel üdvözli, és megkéri: „Főorvosnő, engedje meg, hogy fogjam meg a pináját.”
– Ó, Pista, hagyja, most sok dolgom van, majd máskor!
***
Kovács György, a nép művésze, a neves színész, a marosvásárhelyi Székely Színház tagja valamilyen orvos- (sebész-?) szerepre készül az 1960-as évek elején, talán Mamlock professzort kellett alakítania Friedrich Wolf azonos című drámájában, s megkérte jó barátját, Kótay Pál professzort, az urológia méltán neves egyetemi tanárát, engedné meg, hogy részt vehessen egy műtétjén, hadd sajátítson el néhány mozdulatot, viselkedési formát a készülő színházi bemutató életesebbé tételéhez. Kótay nagyon művelt ember volt, de egy jó adag hiúság, sőt, teatralitás sem állt távol tőle. Kovács György tisztes távolságból követte a prof. mozdulatait, szereplését, s figyelt.
Vége a műtétnek. Kótay széles mozdulattal ledobja magáról a steril gumikesztyűket, s elismerést váró hangon kérdi:
– Na, Gyurikám, milyen volt a műtétem?
– Hát, hogy te hogyan műtöttél, azt nem tudom megítélni – mondja Kovács György –, de hogy te vagy az ország legnagyobb színésze, arra esküszöm!
***
Mátyás Mátyás, a híres sebészprofesszor kicsi, jelentéktelen külsejű emberke volt. Végtelen szerénysége mögött hatalmas orvosi tudás és tapasztalat rejlett. Egyszer egy atyafit beutalnak az osztályára kivizsgálásra. A jóember számára még ismeretlen volt a klinika. Cigarettázhatnékja támadt, s az éppen arra járó kis embert, aki amolyan kapus-forma jelenség volt, megszólította, s megkérte, hozna neki a szomszédos trafikból egy csomag cigarettát, méghozzá Plugart. A kis ember el is ment, hozza is a kívánt cigarettát s a maradék pénzt. Egy óra múlva professzori vizit, s az atyafi rémülten ismeri fel a cigarettáért menesztett kis emberben a nagy professzort...
***
Lőrincz professzorhoz, a kiváló szülész-nőgyógyászhoz vizsgálatra jelentkezik egy fiatal pár. Öt éve házasok. A panaszuk, hogy valahogy nem jön össze a baba. A professzor úr kesztyűt húz, a hölgy annak rendje s módja szerint szétvetett lábakkal fent a nőgyógyászati vizsgálóágyon. A férj szorongva, kezét tördelve lábatlankodik a prof. körül. A tanár úr feltárja a vizsgálandó területet, s megdermed. Csak néz, csak néz, s a férj felé fordulva egyszer csak megszólal:
– De uram, maga itt öt éven keresztül úgy állt, mint Hannibál Róma kapui előtt!
A hölgy hymene (szűzhártyája) teljes épségében tündökölt a széttárt combok között... Mint köztudott, Hannibál soha nem tudta bevenni Rómát...
.jpg)
