1. Az Emlékirat írása közben talán megsejtette, hogy a XVIII. század eseménytelensége még neki, az „enyedi első papnak” sem nyújtott emlékiratba kívánkozó élményanyagot.
2. Született szépíróként talán ösztönösen megérezte, hogy az erdélyi nagy barokk memoárirodalom eljutott fejlődése végére, s immár az egyértelműen szépirodalmi műfajok következnek. Nagyon beszédes ebből a szempontból, hogy az Emlékirathoz csatolt Toldalékban csupa olyan anekdota sorjázik, amelyik nem fért be a kronologikus emlékezés nagyobb eseményei közé.
3. S ha már egyszer rákapott az anekdota ízére, született szépíróként talán azt is megsejtette, hogy micsoda írói szabadsággal szolgál az anekdota műfaja, hiszen a Nagyenyedi Demokritusban klasszikus „egypercessel” éppúgy találkozhatunk (21., 56., 97., 159., 314., 317. számú anekdoták), mint Hemingway-féle „vignettával” (54., 89., 260. számú anekdoták), sőt, a poligámiában bűnös, világhírű orvos Köleséri Sámuelről szóló, 196. számú anekdotában egy nagyregény tökéletes szinopszisát olvashatjuk…
Világhírű orvos, „fergeteges és jádzi gonosz székely”, „bakbűz” asszony, „bormoslék” férfiú, pap, paraszt és polgár, diák és professzor, püspök és arisztokrata, azaz: a korabeli társadalom szinte minden szereplője ott nyüzsög a Nagyenyedi Demokritus 339 anekdotájában – korántsem a legszebb arcát mutatva az olvasónak. Egyáltalán: aki a XVII. század végi, XVIII. század eleji Erdély sötét oldalára kíváncsi, haszonnal forgathatja Hermányi anekdotakötetét. Zajlik az örök emberi komédia, pápisták és protestánsok, magyarok és szászok, ma­gyarok és „oláhok” (a román népnevet majd csak az Erdélyi Iskola ténykedése nyomán kezdi használni a közbeszéd), székelyek és nem székelyek piszkálják egymást („szegény székely praeceptor kedvetlenségébe esék a vén­asszonynak, [aki] arra fakadt ki, hogy parasztnak, rossz embernek, s ami a legnagyobb vétke volt a boldogtalan praeceptornak, székelynek is mondotta”) – s csak pislákoló fény a sötétségben, hogy a határőrség szervezésekor az erdélyi gubernátornak, Kemény Lászlónak (Hermányi neveltjének!) van mersze egyet nem érteni Béccsel.
„Rút dolog, de lám, felfogja a heverő penna” – mondja Hermányi a 73. számú anekdota végén. „Kár, ha valaki le nem írta vagy le nem írja annak az embernek életét. De az is rossz, ha a szépit írja, s a rútját elhallgatja a szokás szerént. Én nem tudom mindazt, ami erre tartoznék, de leírom, amiket tudok, s ha rosszak lesznek is nagyobbára, én róla nem tehetek” – olvashatjuk egy másik anekdotában, tehát mindazok, akik még manapság is a kritikai szellemet hiányolják a székelységből, Hermányi kötetének elolvasása után nyugodtan kicserélhetik a pontot egy csinos kérdőjelre kijelentő mondataik végén. És még egy kérdést ajánlok közös megválaszolásra: Vajon törvényszerű volt-e, hogy épp ez a „Hermányi székelyfi” (ahogy a 182. számú anekdotában a szerző egyes szám harmadik személyben önmagát nevezi) írta meg a magyar próza első épkézláb anekdotagyűjteményét?

LÖVÉTEI  LÁZÁR LÁSZLÓ

1.
Vala Nagyenyeden 1718 tájban egy Fazakas M. Gábor nevű tanácsbéli, és nem gonosz, hanem tudatlan ember, aki midőn egy városi, tréfás, de értelmes ember concivisitől azt kérdené:
– Jó uram! Mi jó hírrel bővölködik kigyelmed?
Monda a jádzi ember, ki deákul is tud vala:
– Nem tudok most egyebet, édes Fazakas Gábor uram, hanem azt, hogy a gallus a franciával megbékélett.
Melyre monda a szegény Fazakas:
– Hálá legyen az Istennek!
 S ezzel elválának egymástól örömmel, egyik a maga tréfájának, másik a békesség nevének örülvén.
16.
Zágon nevű faluban hajdan megszállván egy éjjeli hálóra holmi úri ember, elküldi inasát a korcsmára két ejtel borért vacsorára. Midőn az inas vinné a bort a szállás felé, találkozik egy vénasszonnyal, aki megkérdé az inastól, hogy mit viszen. Meghallván, hogy bort, mondja az udvari inasnak:
– Add, igyam belőle egy cseppet, édes fiam, mert majd meghalok szomjúval.
Kezébe adá az inas a kofának az edényt, és az asszony el nem szájától, míg egy cseppig meg nem ivá, melyen az inas elcsudálkozván, monda:
– Anya! Ördög a lelked! Bár iszol vala egyszer jól, csak egy cseppet nem iszol vala!
Visszamenvén azért a szolga a korcsmára, a maga pénzén töltete mást a bor helyett. Innen ered némelyek közt ama szó: a zágoni csepp.
21.
Sövényfalván, Küküllő vármegyében vala egy tudákos mester, ki nagypénteken a négy evangélisták szerént énekelte a passiót, és közben-közben megállván, magyaráz is vala. És amikor arra jutna, hogy Krisztus megfogattatásakor egy lepedős ifjú is kiment a lármára, és midőn megragadták volna azt, kezekben hagyván a lepedőt, mezítelen szaladott el, megálla ott is, és a magyarázathoz fogván mondta:
– Az az ifjú a Krisztus isteni természete volt, és ha akkor el nem szaladott volna, azt is megfeszítették volna.
Ezen glosszát elmondván, ismét énekelni kezde.
24.
Bonyhai György erdélyi református superintendens ilyen boldogtalanul jára Marosvásárhelyen, hogy az ő kisebbik s formásabb leánya megfattyazék, mely dolgon a reformátusok kedvetlenek valának. De a pápisták örülnek vala, a fattyúnak-é vagy a paráznaságnak, vagy a püspöki ház mocskának.
Lőn azért ez időben, hogy Thoroczkai János nyaralni a Mezőségre, Pogácsára mene, holott nekie Alsó István református religióját jól megtanult ember udvarla, mint a faluba conpossessor. Alsót Thoroczkai gyűlöli vala, de mégis ebédre marasztá. Midőn már ebédelnek, monda Thoroczkai úr:
– Mi újságot tud kegyelmed, Alsó uram?
Felele Alsó István, s monda:
– Félen való helyen lakom, nagyságos uram, és nem tudok semmit, amivel méltóképpen udvarolhatnék nagyságodnak...
Mondta erre a nagyfejű s kancsal Thoroczkai:
– Ha kend nem tud, tudok én, hallá-e, kend? A kigyelmetek püspökének lánya megfattyazott.
Kérdé erre Alsó:
– A lánya-é, nagyságos uram?
– A kigyelmetek püspökének leánya bizony, ha nem hallotta kend eddig.
Monda erre Alsó:
– De pedig, hogy a leánya, s nem maga, mint régen a nagy­ságotok pápája; olyan a leány, az eblelkű, hogy ha férfi jár s fér hozzá, úgy jár ő. Az lett volna bizony a csuda, ha  maga a püspök fattyazott volna meg.
Mely szókra  Thoroczkainak elfogódik a szava.
54.
Gyermekkoromban vala Udvarhely városában egy pápista mészáros a Botos utcában, az én szállássommal majd átellenben, kevély, erős, akaratos, szálas és izmos ember. Érénk pedig egyik esztendőben húshagyókeddet, amidőn ott mind református, mind pápista hatalmasan eszik és iszik vala, ugyan ez a mészáros is a túlsó soron. De ő még többre mene, mert érezvén, hogy már alig bé több étel s ital, felkelvén az asztaltól, felhág a padra, onnan le- meg leszökik vala, s ismét az asztalhoz ülvén, eszik és iszik vala, meg ismét megrázza vala magát, miért is sokan intik vala, hogy ne cselekedné, de hiába. Hamvasszeredán nem kelhete fel ágyából, s azután meghala.
56. 
Bizonyos dobolyi fiútól hallottam, hogy az ő hazájában volt volna egy igen részeges ember, ki midőn éjfélkor gyakran házához érkezett, szidalmazni kezdé a feleségét nagy káromlással, s monda:
– Adj ennem, ilyenatta! Mit főztél?
Az asszony felülvén az ágyban meglátja, hogy a holdvilág az asztal közepére süt. Mond azért a férjének:
– Hát az Isten süllyesztett volna el, nem tudod-é, hogy a kenyér az asztalfiában vagyon, s nem látod-é, hogy a sós té az asztalon?
Fogá azért a felette részeg moslék ember magát, s asztalhoz üle: vága jó darab kenyeret, és bódult fővel mindaddig mártogatá a holdvilágot, míg elfogya a kenyér, s akkor lefekvék a felesége mellé szép csendesen s jóllakva. 
72.
Daniel Ferenc udvarhelyszéki főkirálybíró Olaszteleken bír vala, és igen tiszta asztalt s konyhát tart vala; a menye, Daniel Jánosné pedig szennyes, gondviseletlen úriasszony vala, asztala, konyhája is mocskos vala. Egy karácsony innepében ebédre hívatá a bátyját, Daniel Ferencet, a papot is, másokat is. Az ebéd után felkelvén mendegél vala Daniel Ferenc haza, s a papja utána. Akkor mondta a jámbor úr:
– Na, prédikátor uram! Ott bizony a disznószart megevők; megevők azt bizony, ugyan ropoga – mert valami tél-túl mosott hurkákat is vettek vala az asztalra.
83.
Amint az Olt vize Erdővidéke  mellett elmenvén, átalhajol Rákos és Hévíz  felé, vagyon ott Ágostonfalva nevű oláh falu, mintha a lüdérc fosta volna a házakat ide s amoda az oldalban. Onnan szolgált vala átal az oláh pap Erdővidékére, noha csak tanítni s pománázni járt vala átal. Néha az Édesanyámot is meglátogatja vala, és egyszer a több beszéd közt mondta az Atyám:
– Hát azoknak dolgok mint vagyon s mint lészen a másvilágon, akik szegények voltak, maradékjaik is szegények, tort  és pománát nem es csinálnak?
  Felelt a pap, s mondta:
– Uram! A szegény bizony a másvilágon is szegény!
Rossz felelet, oláh felelet!
Egy néminemű faluban az oláhék éppen nem járnak vala beszerikában. Végre a pópa addig inti őket, hogy egynéhányan elmennek vala, mégpedig téli időben, és azokat szembefogván ujjogtatja vala a templomban a több asszonyoknak is képökben, azok pedig mondának:
– Parintye, nincs bocskorunk.
Mond az oláh pópa nagy szemérmetesen:
– De bezzeg nem nyúzom meg a tökömet, hogy nektek opincsot csináljak a bőriből – s ezzel elbocsátá a szvinciáta a hallgatóit becsülettel.
89.
Az enyedi  lutheránus szászok ma bizony olyanok, mint régen voltak a zsidókra nézve a szamaritánusok. Ha a zsidóknak állapotjuk jól folyt, ők magukat zsidóknak mondták; ha rosszul volt a Zsidóország dolga, ők azt mondták, hogy nem zsidók ők. Régen, mikor az erdélyi fejedelmeknek romlott templomjaink építését s elolvadt harangjaink öntését segéllették, hallgattak csendesen; most ismét a mi állapotunkat látván, a református névtől is idegenek. Ebben az 1759-ben két harangot öntének a reformátusok nagy költséggel, de ők s az ő papjok, a politikus álnok Bel Márton egy pénz collectát sem csinála, de mégis dúl-fúl vala, hogy neve nincsen a harangon.
260.
Udvarhely városában egy pápista ember a maga híjján felakasztá magát feleségével való bajos élete miatt, akitől nem szabadulhat vala, de véle is bajosan él vala. Az asszony levágá a férjét, s addig s addig, hogy a házba bévivé, és az ágyra holmi atyafia segítségével feltevé, s azután lármát s hírt csinála, hogy hirtelen megholt a férje, holott még csak betegségét sem hallotta vala senki. Eljövének az asszo­nyok, az halottat kinyújtóztaták, de némely szemesek az akasztókötél nyomát láták a torkán,  mindazonáltal hallgatának. Eljövének a jézsuiták, s az ő templomok mellé eltemeték. De az asszonyokban a titok meg nem álla, sőt, a jezsuiták fülébe mene. Ők a dolognak végére menének, a halottat a hóhérral kiásaták, a temetőkertet levonaták, ott a holttestet lófarkon kivonaták, az asszonyt pénzbírsággal igen megbünteték. De a hóhér is a testet oly rosszul temeté el, hogy kiváják s elhordák a kutyák.