– Édesapám, nézze, milyen gyönyörű! – kiáltott fel egy kisfiú, felmutatva az égre.
Az éjszakai égbolt minden lakója a helyén volt, de új látogató érkezett közéjük, egy üstökös. Ezüst volt a koronája, és hófehér palástja olvadt fokozatosan a sötétségbe. A csillagok tisztelettudóan kitértek az útjából. Még a hold is egy felhőpamacs mögé rejtette az arcát, hogy ne lássék rajta a sárga irigység.
– Furcsa története van annak, fiam. A Nap öröktől fogva ragyogott az égen, de fényét elnyelte a fekete űr.
– Nem való az, hogy sugaraimat elpazaroljam a nagy semmire – gondolta –, teremtek majd szeretőt magamnak, akinek az arcáról visszatükröződik reám önnön szépségem.
No, teremtett is majd egy tucatot, akik körülötte keringtek. Volt köztük kisebb-nagyobb, mindegyiket másért szerette. A Merkúr volt a legtüzesebb, ő került hozzá legközelebb. A Vénusz szemérmes felhőfátyla megfejthetetlen titkokként izgatta. A Föld volt talán a legszebb. Mély tengerek és hófödte hegycsúcsok bűvölték el változatosságukkal. A Mars harciasságával és hűségével ejtette rabul, az óriásbolygók pedig drágaköves gyűrűkkel csábították. Még a Plútót is szerette elérhetetlen távolsága miatt.
Hanem volt egy, amelyikkel sehogyan sem tudott megbékülni. Kicsi is, szürke is, alig lehetett észrevenni a többi közt. Hiába nézett gyönyörködve a kincseire, nem tudták szeme elől eltakarni azt a kis foltot az égen.
Gondolt akkor egyet, és eltaszította magától. Elröpítette a hideg űr legmélyére. Ahogy távolodott tőle a kis bolygó, hűlni kezdett és jég borította be az egész felszínét. Teltek-múltak az évek, és elérkezett ő oda, ahonnét már nem lehet messzebb kerülni, a világ legvégére. Hanem a világ végéről már csak visszafelé van út, megfordult, és elkezdett zuhanni. Elsuhant a Plútó mellett folyamatosan gyorsulva, és a Szaturnuszhoz közeledve már olyan sebesen száguldott, hogy csak egy elmosódott vonalnak látta gyűrűit. Ahogy megcirógatták arcát a fénysugarak, olvadni kezdett a jég, majd tovább hevült, és színes lángok öltöztették új ruhába. Ezt mi távolról fehérnek látjuk, mert a fehér magában foglal minden színt.
– Ki vagy te, gyönyörűséges látogatóm? – kérdezte tőle a Nap.
– Én vagyok az, a legutolsó. Én vagyok az, kit kilöktél a feneketlen éjszakába.
– Ó, az nem lehet! Nem is hasonlítasz arra a szürke kavicsra…
– Arany fényed felolvasztotta könnyeimet, és lángra lobbantott, ahogy újra megéreztem közelségedet.
– Maradj itt velem! – kérlelte őt a Nap. – Te lehetnél nekem mind közül a legkedvesebb.
– Nem tudok – felelt szomorúan az üstökös. – Nincs már erő, mi megállíthatna engem, de ha eljutok a világ túlsó végére, visszafordulok, és láthatsz újra.
– Csak egy kicsit várj még! – kiáltott utána a Nap, de az üstökös már messze járt, koronája halványulni kezdett, és színes palástja semmivé foszlott.
Tudod, fiam, azóta egy emberöltőt kell várnia, hogy néhány pillanatra láthassa kitagadott kedvesét. Az üstökös pedig minden alkalommal közelebb repül hozzá, kisebb lesz és gyengébb. Egyszer majd felrobban, és darabjai belezuhannak a Nap lángoló óceánjaiba.
Akkor együtt lehetnek újra.
