– Ki írhatta?... – csodálkozott a dédi. – A dédunokáim biztosan nem, mert ők még nem tudnak írni, akkor hát ki?...
Fölrakta az olvasószemüvegét, és betűzni kezdett.
– Ó, be jó hír! – csapta össze a fülét. – Ezt azonnal el kell mondanom a dédunokáimnak! Máris indulok hozzájuk! Jaj, a lábam!... – a reumás térdébe hirtelen belenyilallt a fájás. Várt egy pillanatot, majd nagy elhatározással tovább lépett: – Róka-rúgta reuma, erősebb a dédmama! Én fájós lábbal is elmegyek a déd­unokáimhoz!
Szedett egy csokor selyemfüvet, a nyu­lacskák kedvenc csemegéjét, fogta a retiküljét, és sántikálva nekivágott az erdőnek.
Dél is elmúlt, mire fáradtan betoppant a dédunokákhoz:
– Na, ki van itt, kicsinyeim?
– Messzidédi! Messzidédi! Mi jót hoztál, Messzidédi?
– Selyemfüvet! Bársonyos a levele! Ezt ropogtasd, dédunokám, le vele!
– Jaj, de finom, Messzidédi! Még mit hoztál, Messzidédi?
– Jó hírt hoztam, kicsinyeim!
– Mi a jó hír, Messzidédi?
– Mi a jó hír?... Mi is, mi is...
Tudnivaló, hogy Messzidédi feledékeny volt egy kissé. Akárhogy is gondolkodott, sehogyan sem jutott eszébe a jó hír.
– Ejnye, pedig azért jöttem! Ó, be röstellem... Hát, talán majd legközelebb...
Egy-egy puszit nyomott a dédunokák kobakjára, aztán fogta a retiküljét, és hümmögve, szégyenkezve hazabicegett.
Amint kinyitotta a háza ajtaját, mindjárt szemébe ötlött a reggeli levél.
– Megvan! Tudom már! Ó, be jó hír! Ezt akartam elmondani a dédunokáimnak! Holnap újból elmegyek!
Már korán reggel izgatottan tett-vett, készülődött. Először is szedett egy köteg édesgyökeret, a nyulacskák másik kedvenc csemegéjét. Aztán vágott egy kopo­gós botot, hogy könnyebb legyen a járás. Végül fogta a retiküljét, és – kop-csossz, kop-csossz – neki­vágott az útnak másodszor is.
Poros lett a bajuszkája, de még a füle hegye is, mire odaért a dédunokákhoz:
– Na, ki van itt, kicsinyeim?
– Messzidédi! Messzidédi! Mi jót hoztál, Messzidédi?
– Édesgyökér! Íze, mint a méz leve! Ezt rágcsáljad, dédunokám, le vele!
– Jaj, de finom, Messzidédi! Még mit hoztál, Messzidédi?
– Hát a jó hírt, kicsinyeim!
– Mi a jó hír, Messzidédi?
– Mi a jó hír?... Mi is, mi is...
Gondolkodott, gondolkodott Messzidédi, de a jó hír megint csak nem jutott eszébe.
– Olyan a fejem, mint a ritka szita... – pironkodott. Végigpuszilta a dédunokákat, aztán fogta a retiküljét, fogta a botját, és – kop-csossz, kop-csossz – fáradtan, szomorkásan hazacsoszogott.
Amint kinyitotta az ajtaját, első pillantása a levélre esett.
– Ó, hisz itt van! Itt a jó hír! Hogy örülnének a dédunokáim!... Menjek el hozzájuk harmadszor is?... Csak ne fájna úgy a lábam!...
Másnap, mindjárt ébredés után, szerelők kopogtattak Messzidédi ajtaján. Nem sok időt hagytak a csodálkozásra: valamit firkantottak Messzidédi levelére, majd elővették a szerszámaikat, és máris fúrtak-faragtak, birregtek-berregtek, poroztak-reszeltek, kurjongattak-fűré­szel­tek, aztán, ahogy jöttek, el is mentek.
Messzidédi izgalomtól remegve, boldogan suttogta:
– Na, most valóban elmondom a jó hírt a kicsinyeknek!... – ám ahelyett, hogy neki­vágott volna a hosszú útnak, leült a kényelmes karosszékébe.
Még ugyanabban a percben megcsörrent a telefon a három nyulacskánál.
– Halló, halló, ki beszél?
– Halló, halló, kicsinyeim! Na ki beszél, kicsinyeim?
– Messzidédi! Messzidédi! Honnan be­szélsz, Messzidédi?
– Hát itthonról, kicsinyeim!
– De jó, de jó, Messzidédi! És mi a jó hír, Messzidédi?
– Hát ez a jó hír, kicsinyeim! Zsinóromat szövöm-fonom, nekem is van telefonom!
Attól kezdve nem kellett Messzidédinek Ba­juszremegtetőre sántikálni, ha el akart újságolni valamit a dédunokáinak. Csak felemelte a telefont, és máris hallóztak és beszéltek, és beszéltek és hallóztak, és megint hallóztak és megint be­széltek. A bajuszremegtetői vagy a bundásugra­tói telefonon ti is felhívhatjátok őket!