„A Vöröskeresztnél megtaláltam önmagam, úgy érzem, hazaérkeztem. Korábban rengeteg barátom volt, szórakoztam, jártam úszni és fotókörre, de nem találtam önmagam. Eljöttem ide, és ráleltem arra, ami igazán érdekel: hogy segíthetek másokon. Itt olyasmit tanulok, amit sehol máshol nem sajátíthatok el.” Timár Timea, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium XI. osztályos tanulója mondta ezt lapunknak abból az alkalomból, hogy a Kovászna Megyei Vöröskereszt neki ítélte oda Az év önkéntese címet.
Timea tavaly szeptembertől állt be a Vöröskereszt egyik helyi önkéntes csapatába, ebben az esztendőben annyi segítőmunkában vett részt, mintha három hónapig, hétfőtől vasárnapig mindennap nyolc órát dolgozott volna. Az év önkéntese cím mellett – három másik sepsiszentgyörgyi diákkal együtt – december végén megkapta a kisvárdai Tőkés László Alapítvány által felajánlott tehetségösztöndíjat, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közvetített.
Céltudatos, tudja, mit akar
Berekméri Annamária földrajz szakos tanár, Timea osztályfőnöke lapunk kérdésére elmondta:
– Timi az önkéntes munkát iskolán kívüli tevékenységként végzi, tanulmányait egyáltalán nem érinti. Nem hiányzik órákról, az önkéntességet azon kívül valósítja meg, és az órákon mindenki számára példamutatóan teljesít. Eredményei kiválóak, mellette minden tevékenységben részt vesz, versenyeken is eredményes. Céltudatos lány, tudja, mit akar, és ehhez otthonról is megkap minden segítséget. Többek között ezért is ajánlottam erre az ösztöndíjra.
Timea édesapja kezdetben aggódott, hogy az önkéntesség túl sok időt vesz el a tanulástól, de ez már a múlté, most másként látja leánya elfoglaltságát:
– Nem mondtam, hogy ne tegye, de az életben valamit el kell érni, ezért féltem, hogy nem jut elég ideje az iskolára. Most már látom, hogy jó úton van, ő választotta, szereti, amit csinál, biztosan eléri, amit akar, és mi támogatjuk ebben.
Csapatmunka
Abban az osztályban, ahol Timea tanul, kilencen önkénteskednek a Vöröskeresztnél, igazi segítő csapattá váltak.
Timea: – Itt megtanultam, hogyan kell segíteni másoknak, nemcsak anyagilag, hanem azt is, hogyan tudjuk feltölteni egymást, mennyire fontos egy szó, egy mosoly, egy gesztus. Bekerültem az elsősegélycsapatba, és rájöttem, igazából orvos szeretnék lenni, és nem ügyvéd. Járunk különböző humanitárius jellegű képzésekre, és kommunikációt is tanulunk. Csoportvezető vagyok, tizenhét tagból áll a csoportom, kell tudnom, hogyan beszéljek az önkéntesekkel. Borzasztóan fontos, hogy bízzunk egymásban. Csapatmunka folyik, és ha megvan mindenkinek a feladata, fontos tudni, hogy az illető el is végzi azt.
Amikor idekerültem a Vöröskereszthez, már Buna Hunor volt az önkénteskoordinátor, ő az alapoktól indult, bevezetett mindenbe. Azzal kezdtük, hogy mit jelent a bizalom, és megbeszéltük, ha azt mondják, másnap kell hozni az elsősegélytáskát, akkor azt nem lehet otthon felejteni. Ha valaki elmulasztotta, akkor következőkor nem bíztak rá semmit, így kénytelen volt megtanulni, hogy a szavát mindenkinek be kell tartania. Ki, amit megígér, annak úgy kell lennie.
– A hétköznapjaidban hogy hangolod össze az iskolát és az önkéntes munkát?
– Számomra ez nem nyűg, hanem kikapcsolódás, mentálisan feltölt. Ha reggel héttől délután négyig iskolában kell lennem, és délután négytől éjfélig a Vöröskeresztnél, akkor bátran vállalom, mert a Vöröskeresztnél nem fáradok el, hanem feltöltődöm. Sokkal többet jelent nekem ez bármilyen pihenésnél. Egyedül a hétfő délutánom szabad, a többi, a hétvégét is beleértve, foglalt.
Meghívnak különböző sportrendezvényekre, ahol az elsősegély-szolgálatot biztosítjuk. Tavaly voltunk a csíksomlyói búcsún, Szent György Napokon pedig a B színpadnál teljesítettünk szolgálatot. Általában elsősegélynyújtásra osztanak be, de voltam szociális munkában is. Az elsősegélynyújtást jobban szeretem, közelebb áll hozzám, de teszem a dolgom, mikor mire van szükség.
– Voltál már éles helyzetben?
– Szent György Napokon egy szívinfarktusos eset történt, akkor az volt a legfontosabb, hogy azonnal hívtuk a mentőt. Ki kellett menni a mentő elé, és utat vágni a tömegben, hogy hozzáférjenek a beteghez, el tudják szállítani.
– A barátaid, osztálytársaid miként vélekednek arról, hogy minden szabad idődet a Vöröskeresztnél töltöd?
– Eleinte nem tetszett nekik, mert egyre kevesebb időm jutott rájuk, de amikor látták, mennyire eredményes ez a munka, elsősegélyversenyeket nyerünk, meg hogy hasznos, amit teszünk, akkor rájöttek, nem azért csinálom, mert a szüleim elvárják tőlem, mert nem várják el, hanem azért, mert ez nekem nagyon sokat jelent, és azóta támogatnak, amiben csak tudnak, ahogy a szüleim is. Eleinte édesapám azért aggódott, hogyan tudom összeegyeztetni az önkéntességet az iskolával, hisz sok időmet elveszi a Vöröskereszt, de most már maximálisan mellettem állnak.
Az élet iskolája
– Az ilyen munka egy kicsit az élet iskolája is. Te is így érzed?
– Igen. Itt olyasmiket tanulhatunk, amit az iskolában soha. Olyan átjárót nyit egy másik világra, amit egy ember, aki nincs benne egy ilyen segélyszervezetben, nem tapasztalhat meg. Ezt nem lehet szavakban leírni.
– Hol van ebben a szórakozás?
– Ez maga a szórakozás is számomra, itt együtt lehetek a barátaimmal. A Vöröskeresztnél nemcsak kollégákra találtam, hanem barátokra is, olyanokra, akikre bármikor számíthatok. Sokszor egy unalmasabb elsősegélynapot is fel tudunk dobni.
