Kevés alkalmazottat foglalkoztatnak, a szövést és a gépek karbantartását maguk végzik, de senkivel nem cserélnének: szeretik munkájukat, és örvendenek, ha vásárlóiknak tetszik a kezük alól kikerülő termék.
Józsáéknál három nemzedékre néz vissza a gyapjúfeldolgozás hagyománya. Nagyapjuk, Józsa István tíz gyermeke közül kettő, az ifjabb István és Ilonka a harmincas évek közepétől a brassói Scherg gyapjúfeldolgozóban dolgozott 1940 őszéig, ám amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, hazajöttek. Itthon úgy döntöttek, megtanult mes­terségüket nem hagyják, s létrehozták Erdővidéket kiszolgáló műhelyüket. Sze­rencséjükre a kanadai kalandjukból hazatért anyai nagyszülők támogatták tervüket, s hogy a kezdőtőkét biztosítsák, pénzzé tették a kint megszerzett összegből vásárolt föld egy részét. A családból többen, így László és Zoltán édesapja, Izsák is munkát vállalt, s hamarosan az egyik legelhivatottabb tagja lett a közösségnek. Az 1943-ban indított gyapjúfeldolgozót 1947-ben államosították; István visszament Brassóba, Izsák viszont megmaradt a műhelyben. Gyer­me­kei mondhatni beleszülettek a mesterségbe. Kicsi koruktól ott tébláboltak körülötte, megpróbálták utánozni mozdulatait, s amikor eszük is nyiladozni kezdett, egyre többet tanultak, egyre több feladatot vettek át. László textilmérnöknek tanult, Zoltán pedig technikusnak képezte magát, így amikor 1989 után lehetőség adódott, nem féltek saját lábra állni.
Az egyre gyengélkedő állami cégektől megvásárolták első gépeiket, édesapjuk segítségével felújították, s nekifogtak a termelésnek. A minőség fontos: aki hosszú távra tervez, az egyszer sem engedhet ki kezéből hibás terméket, mert vásárlóköre hamar elpártol tőle. Nem voltak könnyű helyzetben. Meg kellett tanulniuk, miként lehet alkalmazkodni a vállalkozóbarátnak nem mondható gazdasági helyzethez úgy, hogy a vevőket se riasszák el áraikkal. „Ahogy szűkült a piac, egyre nehezebb lett. Egyre kevesebben varrattak paplant – emiatt már a hozzáértő szakemberek is egyre ritkábbak –, mert a modernt  és olcsót  kedvelik. Elfelejtik, hogy a gyapjúnál nincs egészségesebb anyag, évtizedekig is kitart, s éjszakai nyugalmuk is kedvezőbb. Hasonló a helyzet a ruhákkal is: a turkálókból veszik meg a ki tudja, kik által levetett, kémiai anyagokkal fertőtlenített, esetleg allergiát kiváltó darabokat, ahelyett, hogy  egy kicsit drágábban, de a tovább viselhetőt vennék meg” – szemléltette néhány esztendővel ezelőtti helyzetüket Józsa László.
Azután kicsit kedvezőbb időszak kezdődött. Egyre több helyen jött divatba a nemezelés, ahhoz pedig jó minőségű gyapjú kell. Hogy termékeik különbözzenek, elüssenek a mások által ajánlott árutól, saját technológiát fejlesztettek ki, aminek köszönhetően megugrott a kereslet, s már számos egyesület, hagyományőrző tevékenységet is folytató egyház és hobbikellékeket forgalmazó üzlet beszállítói. Sokat segített, hogy újra reneszánsza van a székely és a díszmagyar ruháknak. „Készítünk vastagabb posztót, amit a gazdálkodók szeretnek igazán, megrendelésre festett szövetet, gyapjúpokrócot természetes színekben, de mostanság leginkább a népviselethez szükséges posztót és a vitézkötéses ruhákhoz szükséges anya­got keresik. A posztó készítése munka-, idő- és emberigényes – tizenegy munkafázison esik át a gyapjú, amíg szabó ollója alá való lesz –, ezért nem olcsó, de keresik” – mondja Józsa László.
A székely öntudat ébredésének köszönhetően biztosítottnak látszik a cég jövője. Elmondhatják, amit sokan nem: kölcsönt soha nem vettek fel, úgy adósságuk sincs, az évek hosszú során jól kiképzett munkásaik szeretik a rájuk bízottakat, s ezért felelősségteljesen végzik feladatukat, megrendelőből pedig nem szenvednek hiányt. „Nem törekszünk arra, hogy a legmodernebb technológiai újításokat beszerezzük – gépeink zöme több évtizedes, működési elvük pedig százéves –, hogy még több embert alkalmazzunk, s még többet termeljünk. A feldolgozó biztosítja a tisztes megélhetést kis munkaközösségének, lelki megnyugvásunk pedig sokkal fontosabb, mint a pénz” –  foglalta össze élet- és gazdaságfilozófiájukat röviden Józsa Zoltán.