Az itthoni igazságszolgáltatás és a hatalom viszonyába már többen is belegabalyodtak – még az európai uniós szakértők is –, ezért egy példával szeretném oszlatni a körülötte sűrűsödő ködöt.
A közeli nagyváros, Brassó máig legimpozánsabb épülete az 1902-ben (homlokzatán az évszám) egy magyar újságíró-jogász elképzelése szerint felépült Igazságügyi Palota. Megjelenése tiszteletet parancsolt, háta mögött a börtön félelmet keltett a törvényszegőkben. Rendeltetését 1964-ig töltötte be, amikor a lumpenproletár diktatúra urai – bocsánat, elvtársai – szemet vetettek rá, s mivel dolgozni restek, de rabolni jók voltak, pártbizottsági székházzá alakították át. 1987-ben a kiéhezett munkásosztály ennek falára írta fel: Le a kommunizmussal!
Az elvetélt 1989-es forradalomban, miután a nép legszeretettebb fiát és tudós nejét átsegítették a túlvilágra, az új hatalom – mint a régi örököse és folytatója – az épületet megtartotta magának, a törvényszéket pedig a bírósággal együtt bezsúfolták egy sokkal kisebb épületbe. Ne feledjük, a város lakossága közben tízszeresére nőtt! Lehet, abból a meggondolásból, hogy a peres ügyeket egyszerűsítették: akinek pénze van, nyer, a többiek meg úgyis megszokták már a szegénységet. Ez különösen illik a mi közösségünkre, miután valaki elkottyantotta, hogy a székely a jég hátán is megél, érthető, ha sokszor jégre tesznek minket... Jó az a mondás, hogy aki üldözési mániában szenved, azt valószínűleg üldözik is: megtiltják neki, hogy anyanyelvén beszéljen a bíróság előtt, és hogy nemzeti szimbólumait használja (miközben a brassói Rakodó negyedben a volt izraeli miniszterelnök emlékművénél vígan leng Izrael zászlaja). A nyakunkra ültetett idegenek azért is háborognak, ha megvalljuk identitásunkat, hogy itt élt őseink után székely-magyarok vagyunk...
Igaz, a rúd másokra is rájár. Az igazságügy – perek sorozata után – jó tíz éve visszakapta jogos tulajdonát, a neki épült palotát – bár csak papíron, amit a hatalom nagy ívben... semmibe vett. Így maradt máig a prefektúra és a megyei tanács székhelye a díszes régi épület, bár a kakasülőre szemkiszúrásból felengedték a táblabíróságot. Sok háromszéki polgár koptatja lépcsőit, olykor meg is nyeri igazát. (Ilyenkor vajon a sepsiszentgyörgyi bíró kap-e fenyítést? Merthogy a fizetését nem adja vissza, abban biztos vagyok.) A 111 éves épület eredeti ajtó-ablakaival a néhai szász és székely mesterek keze munkáját dicséri, de az eresz alatt már hámlik a vakolat, mert mai birtoklói még az esőcsatornát sem képesek kitisztítani.
Mindez jó felelet arra, hogy az igazságszolgáltatás és a hatalom viszonyában a farok csóválja-e a kutyát, vagy fordítva.
Tölgyes Lajos,
Brassó – Sepsibükszád
