„1. Meg kell tisztogatnunk legelőinket az értéktelen és káros gyomnö­vé­nyektől, amelyek nem csu­pán a talaj tápanyagainak haszontalan fogyasztói, nem csupán az értékesebb fűfélék helyének bitorlói, hanem a legelést is gátolják, mert igen sok ezek közül szúrós, tüskés levélzetével vagy szá­rával elriasztja a jószágot.
2. Művelés alá kell venni a legelő talaját, éspedig gondot kell fordítanunk a legelő talajának szellőzte­tésére, a kisebb felületi egyenetlenségek eltüntetésére és az elmohásodásnak meggátlására egyaránt. A huzamosan nem gondozott legelőn hovatovább nagyobb számmal lelhetők fel a vakondtúrások, hangya­bolyok, melyek az idő folytán begyepesednek, s gátlói a legelő rendes kihasználásának. Végül ká­ros eredményként jelentkezik a legelőművelés hiá­nyában a moha, mely kiöli a legelő fűállagából a legnemesebb és legértékesebb füveket.
3. Az évtizedeken át legelő jószág annyira meg­töri a talajrészeket, hogy az kőkemény felső réteget kap. Az ilyen letaposott legelő talaja az esőt és hóvizet nem veszi be, hanem levezeti a legelő alantas fekvésű, laposabb részére, ahol a meggyülemlő víz feláztatva és megpuhítva a talajt, a savanyú, vadvizes növényzetet teremti meg.
4. Gondoskodni kell a talaj termőerejének állandó fenntartásáról. A legelésző jószág mindig hullat trágyát; az ún. delelőkön – rendesen a kút mellett – szintén trágyáz a marha, amely a leg­több esetben évtizedeken át felgyülemlik, és idővel a földdel elkeveredve kom­posztszerű tömeggé lesz. Ezt, ha fel is használják, több­nyire nem a legelő trágyázására, az onnét kivont talajerő visszapótlására for­dítják. Hogy ezt a sokszor kárba vesző értéket a lege­lőn széthordanák, és ezáltal igyekeznének a talajnak valamit vissza is adni, arról alig lehet szó. Pedig a legelő rendszeres trágyázása nél-kül igazán jó legelőink sohasem lesznek.”