A legelőnek több neme van. Tartamuk szerint állandó és ideiglenes legelőket különböztetünk meg. Elsőkhöz ama, rendszerint természetes legelőterületek tartoznak, melyek egyéb használatra nem alkalmasak, s ezért feltétlen legelőknek is nevezik. Az állandó legelők fekvésük szerint hegyi vagy lapályi legelők, használhatóságuk szerint pedig marha-, juh- és sertéslegelőket szokás megkülönböztetni.
A magas füvet termő területeket marha-, illetve lólegelőknek, a sovány, apró füvet termőket juh-, a mocsaras legelőket sertés- vagy bivalylegelőknek tekintik. Az állandó legelők egyoldalú használatuk miatt rendszerint csekélyebb nyers jövedelmet szolgáltatnak ugyan, mint a rétek s különösen a szántóföld, mindazonáltal nagy előny, ha a birtok jó legelőkkel rendelkezik, egyrészt mert a kezelésük nagyon egyszerű, csekély költséggel jár, s ezért tiszta jövedelmük aránylag nagy, másrészt mert állattenyésztés, nevezetesen állatok fölnevelése legelők nélkül sikerrel nem is folytatható.
Az állandó legelők értéke termőképességük szerint változik. Míg pl. kitűnő lapály legelőből fél katasztrális hold (régi nevén bécsi hold, azaz 1600 négyszögöl = 5755m2 = 57,55 ár = 0,5755 ha) is elegendő egy szarvasmarha eltartására, addig közönségesből másfél-két hold szükséges. Jó juhlegelőn katasztrális holdanként négy-öt, silányon csak egy-két juh tartható el egy nyáron át.
Az ideiglenes legelők sorába egyrészt a szántóföldön mesterségesen létesített legelők tartoznak, másrészt a legeltetésre csak mellékesen használt területek: az ugar, a tarló és az erdei legelők.
(Forrás: Wikipedia)
.jpg)
