– Engem tehát befogadtak a lakótársak, az értelmiségiek is. Éreztem, értékelik, ahogy a hat gyereket neveltük. Lehet, nem hiszik el, de Bíró doktor bejött egy este hat felé, társalogtunk, s egyszer csak azt kérdezte: Béla, hol vannak a gyermekeid? Pedig a háromszobás lakásban a hat gyerekem mind benn volt. Mi a nappaliban leültünk, s egy órát beszélgettünk, megittunk egy-két pohárral. De ember, hol vannak a gyermekeid? Mondom: Doktor úr, menj hátra, és nézd meg. A két lány, mind a kettő a saját szobájában, a négy legény pedig a másikban. Mindegyik előtt ott volt a könyv. Vagy olvasták a regényt, vagy ami fel volt hagyva, vagy verset tanultak, vagy írták a leckét. De olyan nálunk nem volt, hogy a gyermek futkározzék: édesapa, ez kell, édesanya az kell! Nem. Ha kellett valami, azt megbeszéltük napközben, de hogy a gyermekeim láb alatt legyenek, amikor nálam vendég volt, az nem fordult elő.

A munkások társadalma
– Na de visszatérve, amint említettem már, a csavargyárból átkerültem az IGO-hoz, a közüzemekhez, melynek feladata a vízművek, a szemétszállítás és a várostakarítás működte­tése volt. Én azt gondoltam, engem ott nagy szeretettel fogadnak majd, és kezdetben úgy is tűnt, reményeimben nem fogok csalódni. Negyvenvalahányan voltunk, engem karbantartónak vettek fel, esztergálnom és lakatosmunkát kellett végeznem. Sokan jelentkeztek a versenyvizsgára, engem találtak a leginkább megfelelőnek. Szerettem az esztergálást, de hideg volt a csarnok. 1985 decemberében kerültem be, s következő év februárjában már zsémbeltem egy kicsit, hogy fázom. Rajtam kívül még egy fiatal esztergályos volt, pótalkat­részeket kellett készíteni. Nem vették jó néven, hogy panaszkodom. Nos, akkor kezdték Kéz­divásárhelyen bontani a családi házakat, és én a gép mellől megfigyeltem, hogy bejött az autó teli fával és téglával, beírta a kapus, s ahogy jött, úgy ki is ment. Elkezdtem a dolog után érdeklődni. Miért viszik el? Azt nem ide kéne lerakják az IGO udvarára? S visszakerült a főnökség fülébe, hogy Boldizsár igen érdeklődik, hova visszük az anyagot. S akkor megtudtam, hogy itt is épít a főnökök közül magának egy, ott egy másik. Nem mindegyik. S akkor én nyilvánosságra hoztam, hogy ami béjő, azzal baj lesz 1986-ban az elszámoláskor. Én egyéves munkás vagyok, mondtam, de látom, mi megy. Mert itt szegény emberektől elveszik a házat, lebontják, és fürdőkádtól elkezdve mindenfélét elhordanak, de azt ide kellene lerakni az udvarra. Ezt hallva azt mondták: akkor átteszünk a marógépre, nyomjad ott! Nem tetszett, nem szerettem a marást. S akkor kitettek kapusnak. Ott nem lett volna rossz, mert a fizetésemet megkaptam, de 12/24 órás program szerint dolgoztam. Ennek ellenére úgy gondoltam, ez nekem sokkal jobb, mert én azt az időt ki tudom használni. Egy kapus mit csinál? Nyitja a kaput, és felírja, ki jő bé – ennyi! Én szépen nekiálltam, és két tűvel kezd­tem kötni a gyapjúból az alkalmazottaknak a zoknit. Egy délelőtt megkötöttem egy pár zok­nit. Ugye, már korábban kötögettem a gyermekeimnek blúzokat, a feleségemnek ruhát, bele voltam jőve. Én akármilyen mintát megnéztem, le tudtam kötni. Jöttek a nők: nem kötnél egy blúzt? Dehogynem! S akkor fejjelről megkezdve egybe lefelé haladtam, kiszaporítva a vállat, ki a mellbőséget, kötöttem rá ujja­kat, s le a derekáig – ez nekem úgy ment, mint a karikacsapás. Másfél hét alatt megvoltam vele. Egy negyedfizetésnyit kaptam érte. Hogy most elkelne-e az ilyesmi? El, de annyi időbe kerül, hogy szinte nem éri meg. Akinek nincs más jövedelme, annak érdemes csinálni, mert ha kimegy vele a piacra, egy óra alatt el tudja most is adni. Csak azt vegyük, ha a gyenge kínai zokni helyett egy jól megkötött gyapjút húz, mennyivel másabb! Én tudom, mert a gyermekeimnek sokat kötünk a feleségemmel. Nos, ott egyszer elhangzott az igazgató szájából – az egyik nőnek kötöttem, és ott próbálgattuk a kapusszobában – hogy: Téged innen ki kell passzolni, mert nem figyelsz oda, ki jő bé. Mondom erre: Az a baj, hogy igen odafigyelek! Ezért tettek ki a gép mellől. S akkor szépen lehelyeztek a vízművekhez, mert ott valóban nem lehetett látni semmit. Ott esőkabátban kellett körbemenni a mezőben, nehogy valaki beférkőzzék és megmérgezze a vizet. Tehát nem szabadott egyáltalán beülni az épületbe. Gondolták: Nesze, Béla, most szidhatsz! Na, én felmérgelődtem, s ha volt rá lehetőség, betegszabadságra mentem. S inkább adtam az orvosnak, mert azalatt kötöttem, vagy levágtam egy disznót, s tudtam, a pénzt, ami a családnak kell, úgyis kikeresem. Ez már a harmadik évben történt. Na, a dolog fokozódott. Bekerültem a kórházba, műteni kellett. Nem tetszett, hogy igen sokat hiányzom, s csak­ugyan hiányoztam, mert éreztem, nem úgy bánnak velem, mint megígérték. A fizetést sem azt adták, amit megígértek.

Történet megnyuvadt disznóval
– Akkor történt, de már a forradalom után, ’90-valahányban, amikor két napra rá Béla­falván búcsú lett volna. Egyik barátomnak túl a zöldségeseknél disznói voltak, és átkiáltott: Béla, baj van, az egyik disznó megnyuvadt, vagy mi, de el kéne a nyakát vágni. Gyere, szúrd meg! Mondom: Késem sincs. Mire ő: Itt a bicskám. Jó, átlépek. Délután hat óra felé történt, az IGO kapujánál voltam. A disznó még vonaglott, de nem lehetett kivenni a pityókát a torkából. Elvettem a zsebkését, és megszúrtam. Olyan 170 kilós, szép nagy disznó volt. Mon­dom: Barátom, ezt meg kellene perzselni most, kétfelé kell hasítani, s holnap vagy holnapután, amikor reggel kimegyek, kivisszük a piacra, és segítek eladni. De hogy ne legyen az, hogy itt dolgozom nálad az udvaron, hozzuk át szépen az IGO udvarára, ott van víz is, és a kapunál szépen megperzseljük, elmosok mindent utána, egész éjjel lesz rá időm elég. A húst pedig nálad szépen feltesszük valamire, kicsit száradjon ki reggelre, s megbeszélem a komámmal, kijön kocsival, s kivisz a piacra. De, mondom, menj haza, s hozzál el nekem a pincéből két liter bort, a feleségem ad, mert disznóvágás milyen bor nélkül? És hozd a késeimet, mert avval csak jobban vágok, mint a bicskáddal. Na, ő biciklire ült, elment haza, s visszajött. Fel­hengerítettük a kicsi szekérkére a disznót, és áthoztuk az IGO-hoz, ott hét óra felé kezdtük el perzselni, még napvilágnál. Nem jött senki, szépen megpucoltam, kétfelé hasítottam, a beleket belévetettem hátul a szemeteskonténerbe, elé a slagot, és az egész udvart szépen lemostam. Nem látszott semmi. De reggel, amikor jön bé a főnökség, ugye, én be kellett várjam a kapus kollégát, kérdi a főnök: mi ez a pili az utcán? Hát meglátták a sok szalmapilit. Mondom: le kellett a Sanyi disznóját vágjam. Igen? Hát mi történt? Mondom, ez történt, megcsináltam este hét és kilenc között, benn tartózkodtam az udvaron, láttam mindent, nem volt gond. Na, ezt írjam le, addig ne menjek haza! Hát mit írjak? El kell menjek, a disznót el kell adjam. Holnap délelőttös leszek, majd leírom. Ugye másnap, április 23-án lett volna Bélafalván a búcsú, s nekem nevem napja. S be kellett volna reggel mennem dolgozni. Na, én 22-én eladtam a disznót. De még kijöttek oda is, hogy adjak deklarációt, írjam le, mi történt, mert a kutyák közben kiszedték a beleket, s eléhúzták az iroda eleibe, ott kiduvasztották, s úgy nézett ki minden, hogy! Azt meglátta egy terhes nő, s az úgy felverte a port, hogy erősen. Menjek be! Én pedig elmentem 23-án – betegszabadságra. S nekem akkor 130 per i betűvel felbontották a munkaszereződésemet a saját hibámból. Az i betű akkor azt jelentette, hogy akinek azt beírták a munkakönyvébe, az nem állhatott munkába sehol. Azt gondolták, meg­ijedek. Nekem akkortól kezdődött az igazi élet. Nem függtem többet senkitől, és annyi pénzt kerestem, amennyit akartam.
Még annyit: engem akkor kivetettek az IGO-tól, de én betegszabadságon voltam. S amikor a határozatot megkaptam, szépen megírtam egy fellebbezést, és betettem a törvényszékre. Két évig pereltem, s két év után kijött, hogy nekem adtak igazat, mert nem írtam semmit le, mert nem volt, miért kivessenek. De nem mentem vissza, már akkor úgy álltam, nem érte volna meg. De anyagilag jól álltam, bár ott volt a hat gyermek, ha dupla fizetést adnak, sem mentem volna vissza. Munkanélküli voltam egészen 2001-ig. Segélyt? Azt egy banit sem kaptam. Tehát még munkanélküli sem voltam. De erről máskor többet.

Hazavárni az asszonyt
– Térjünk vissza a nyolcvanas évekre, a család gyarapodására. Az Isten adott öt év alatt öt gyermeket. S küzdöttem közben, hogy a hatodikat is megszerezzem, magamhoz költöztethessem. De a lakófelületünk egy kétszobás, 32 négyzetméteres tömbházlakás volt. Két gyermek volt meg, és jött a harmadik. Nagyon szűkös volt az indulás. Olyan szűkös volt a lakás, előszoba, vécé, fürdőszoba olyan kicsi, hogy csak épp meg lehetett fordulni benne, ha egyik ember bément, a másik ki kellett jöjjön, mert ketten nem fértünk. A legnagyobb meg­alázás pedig az volt, hogy dolgoztatták az embert három váltásban, s amikor kijöttél, be kellett állj a sorba kenyérért, lisztért, tojásért, olajért. Hál’ istennek itthonról, a szüleinktől kaptunk mindig valamit, tudtak támogatni, de azt se tehettük meg, hogy rátelepedjünk a nyakukra. Mi szerettünk volna a saját lábunkon megállni, akármilyen nehéz helyzetben voltunk, sose adtuk oda hetekre a gyermekeinket, azon voltunk, mindig velünk legyenek. A harmadikkal, Levikével ’87-ben lett terhes, és ’88-ban szülte meg. Hát olyan boldogok voltunk, amikor megtudtuk, ez is fiúcska lesz. Én kivált, hogy beöltöztetjük a három fiút szép egyforma ruhákba. Vagy vittük a templomba a két nagyot, akik egy évben születtek, mindenki nézte és dicsérte, milyen csendes gyermekek. De Levike már a terhesség alatt problémásabb volt, mint a többi négy. Még bent volt a szü­lészeten a feleségem, én kötöttem neki egy gyönyörű szép blúzocskát és sapkát. Mielőtt hazahoztam a kórházból, bévittem, és felpróbáltuk. Hát több nő is rendelt tőlem, kössek nekik is, mert olyan jól nézett ki. Nem tudtam mindegyiket kiszolgálni, mert azalatt a kétszo­bást szépen kimeszeltem, gondoltam, jön haza az asszony, legyen rendben minden. Megkértem a szomszédomat, aki később komám is lett: Légy szíves, vigyél be kocsival. De feltettem a ház közepibe egy rezsót egy székre, hogy melegítse be a szobát, ugye, gyengén fűtöttek. Előkészítettem egy szép mózeskosárt az újszü­löttnek. Bélával beérünk a szülészetre, én felviszem a dunyhát, amibe a gyermeket be kell csomagolni. Mondom, miután kihozták, bontsák ki, nézzem meg, még nem láttam, ne vigyem úgy haza, hogy meg sem nézem. Hát kibontják, és egy leányka! Isteni szerencse, hogy szóltam. Gyorsan bocsánatot kértek, visszafutottak, és kihozták Levikét. A szalag ott a kezén, elnézte az egyik dada, és egy leánykát csomagolt fel nekem. Nem tudom, viccnek szánták-e, mert én mind mondottam korábban: Leány kéne! – de elég rosszul sült el. Kihozzák, na, mondom: három legény, ha öregszem, lesz nekem legénysegítségem. Amikor kiérünk a kocsihoz, hát annak a kereke le van ereszkedve. Jaj, mondja a komám, gumidefekt, és nincs itt a pótkerekem. Leállítottam egy ismerőst, légy szíves, add kölcsön a pótke­reked. Azonnal kivette, felszerelték, addig ott az asszony a babával az úton topogott. Be­tesszük a babát, hazaérünk, hát amikor közeledünk, látom, az ablakon füst gomolyog ki. Sok ember az ajtó előtt. Arra se volt idő, hogy a kulcsot elővegyem, beütöttem az ajtót. A ház közepében a rezsó áthevült, a szék meggyúlt, a műanyag lecsepegett a földre, a földön meggyúlt a szőnyeg. Egy-két perc, és nagy baj lett volna. Így csak a kiégett rezsó és a szenes szék. De lángra még nem kapott. Gyorsan kivágtam a széket az útra rezsóstul. Elég az, hogy a gyermeket bé kellett vigyük a szomszédba, és néztem, hogy a frissen meszelt fal, a kicsi ágyacs­ka, a mózeskosár, minden tiszta fekete volt. Megnyitottam a szekrényt, abban is minden kormos. De hála a jóistennek akkor még olyan összefogás volt, a szomszédasszonyok fogták a ruhát úgy, ahogy volt, és kimosták, nem engedték, hogy a feleségem hozzányúljon, a komám segített, elhúztuk a bútorokat, és mindent újrameszeltünk. Addig náluk laktunk, és két nap múlva újrakezdődött az élet.