Adott egy lány. A társadalom véleménye szerint egy közönséges lány. Nem csúnya és nem is szép. Nem magas és nem is alacsony. Nem kövér, de nem is sovány. Haja színe is csak barna. Nem aranyló és nem is fénylő. Reggel, amikor felkelt, kiöntötte kis feketekávéját, két kanál cukrot tett bele, körkörös mozdulatokkal felkavarta.
Lassan itta ki, majd álmatagon fogat mosott. Az este magáról ledobott ruháit vette fel. Felhúzta szürke kis csizmácskáját, s reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót, melyen a következő pillanatban már ki is lépett. Végiggyalogolt a sárba beletaposott színes levelekkel teli szürke utcán.
Csak mert mások voltak – gondolta.
De hát nem így van? A levél, az legyen csak zöld! Lehet neki halvány vagy mélyebb árnyalata, de csakis zöldnek kell lennie! Szívet melengető sárga, érzelmeket felkorbácsoló vörös, vidámságot sugárzó narancs – ez a levélnek nem való! Ő zöld. De lehetne akár szürke is, éppen, mint az utca. És akkor már tényleg semmi nem lenne, amiben az ember lelke megpihenhetne e szürke, omladozó tömbházrengetegben.
De hiszen minden eltűnt – villant be a felismerés. Sokáig töprengett: talán csak illúziók lettek volna? Illúziók, melyek az úgynevezett felnőttkorral szétfoszlanak? Körülnézett: szürke, gondterhelt emberek. Rohannak. Itt egy fekete öltönyös férfi. Látszik rajta, hogy valahova siet. Ott egy elegáns, sötétszürke kosztümbe öltözött nő. Ő is siet!
Egy pillanatra megtorpant. Fürkésző szemmel fgyelte tovább ugyanezen személyeket. Még mindig siettek. Miért nem vette észre senki, hogy ő megállt? S főként miért nem kérdi meg tőle azt sem senki, hogy miért nézi őket. Éppen őket.
– Tényleg? Miért is nézem őket?
Végignézett magán. Csinos fekete kabát, sötétkék farmer, szürke csizma. Ezen rövid ideig elgondolkodott. Végül jobb lábát kissé bizonytalanul emelve elindult. Majd később egyre hisztérikusabban tette egyik lábát a másik után. Már ő is sietett!
BENCZE MELINDA
.jpg)
