Hogy manapság van-e együttes érdek a magyarság körében, s hogy miben is állna ez, nemigen tudnánk egyértelmű s határozott választ adni e kérdésre. Holott éppen az együttes érdek alapján – állította Tamási – szervezi nemzetekké a népeket a közös szó. Így pedig nemcsak a nyelv, de akár egy-egy szavának „életrajza” is figyelmet érdemlő adalékokkal járulhat hozzá az illető nép történelmi tudatának alakításához.
Ezúttal egyetlen szó, a kedv „életútját” emeljük ki, amelyről bizton állítja az ember – s ebben a tudatában az értelmező szótár is megerősíti –, hogy hangulatot, valamilyen érzelmi állapotot vagy ebből fakadó hajlandóságot, valamire való készséget jelent, esetleg vágyat, kívánságot. Nyelv- és irodalomtörténeti munkákból viszont tudni, hogy a régiek kegyelmet, kegyet, szeretetteljes jóindulatot értettek a kedv alatt. Szótörténeti tárunk is tartalmaz ezt tanúsító, 16–17. századi írásos emlékeket, olyan szószerkezeteket például, mint kedvébe vesz vagy kedvéből kiesik, amelyek jelentése egyértelműen kegyelmébe vesz, illetve kegyelméből kiesik.
Ebből kifolyólag pedig nemzeti himnuszunk első mondatának jelentése is újraértelmezendő – s ezt meg is tették a szakma legjobbjai az utóbbi időben –, éspedig az, hogy „Isten, áldd meg a magyart / Jókedvvel, bőséggel.” Nehezen is lehetne elképzelni, hogy éppen Kölcsey valamiféle múló, felszínes érzelmi állapot, a magyarság jó kedve, hangulata elérése érdekében fordult volna Istenhez. Meggyőződésünk, szent céljának tekintette, hogy kegyelmet kérjen nemzetére. Ilyen megvilágításban aztán, a kedvnek még Kölcsey korában is élő jelentését tartva szem előtt, a szóban forgó mondat bőséggel bővítménye is módhatározóként értelmezendő, vagyis bőségesen jelentésben szerepel. Nem az anyagi jólétet, gazdagságot jelentő bőség értelmében használta a költő, aki – mondottam – a Hymnus szerzőjeként az Istenhez való viszonyban a közvetítői szerepet vette fel. Nem saját, személyes érdek vezérli Kölcseyt, mikor Istenhez fordul, mint ahogy általában az ima beszélője egyes vagy többes szám első személyben szólal meg, hanem mint közvetítő kér áldást Istentől nemzetére, hogy kegyelmesen, bőségesen áldja meg a magyart.
Olyan hivatás, írástudói szerep vállalása ez, amely hiteles személyiséget feltételez, olyat, akinek egyszersmind illetékessége is megkérdőjelezhetetlen a magyarságot illető kérdésekben. És ilyen volt s marad számunkra Kölcsey! Hitte, tudta s kimondta, amitől ma sem tekinthet el a magyar: szükséglet a kegyelem mind az egyes ember, mind a nagy család, a nemzet számára.
