Az Őrző tőlünk messzi, távol áll,
de mégis közel. Hol van a határ?
Az eszmék árnya arcunkra vetül.
Megyünk az úton. Többen? Egyedül
vagyok mégis, csak áltatom magam?
Valaminek már, tudom, vége van.
Elveszünk. Körénk hull a sivatag.
Már nem segíthetsz. Nincsenek szavak,
amelyek arcod onnan visszalopnák,
foglyául ejtett már az égi ország.
Tizenhét éve immár, hogy kitűntél
körünkből. Sokat változott a színtér
azóta. Tudom, nincsen már remény,
hogy visszatérjél. Elrabolt a fény.
Csak álmainkban kísértesz. A hangod
hallom néha és látom még az arcod. 
És kezed, ahogy poharad fogod,
vagy a szikédet. Az égi vándorok
betegek-e? Láz veri le őket?
Operálsz-e még? A reménykedőket
vígasztalod-e? Nők vannak-e ott?
Milyen neműek az angyalok?
Lehet-e szerelem nélkül élni?
A másvilágon, mondd,  szoktál-e félni?
Mivel kötöd le magad, lidércként
kerengve Erdély felett, égi fényként?
Hogy látod ott túl, lesz-e háború?
Jöhet-e még a derűre ború?
Vagy most már minden változatlanul
így marad? Szól-e hozzátok az Úr?
És egyáltalán, milyen ott a rendszer?
Ha kitűnt, mivé változik az ember?
Sok kérdés, tudom, válaszod várom,
míg találkozunk a túlvilágon,
a mennyei Sugás asztalánál.
A poharad, itt, régóta reád vár.
Helyedre tegnap senki le nem ült.
Mogorván néztük poharad, s az űrt,
ami hiányod után ránk maradt.
Mi vagy te most? Kék fény? Szellemalak?
De akárki vagy, most láthattál minket.
Hallhattad szavunk, nevetésünket.
Nélküled, Zsiga, unalmasabb minden.
Eső seper át most a nyári kerten.
Összébb húzódunk, ázó magyarok.
Már nem tart soká. Jövünk. Várjatok!

Tizenhét éve nem iszik,
vár a rumos pohár,
Darkó Zsiga törzsasztalán
lobog egy régi nyár.


2007. szeptember 24.