1956-ban, amikor ezt a tantárgyat tanulni kezdtem, kiváló oktatói gárda dolgozott a sebészeten, akik ekkorra már nagyjából leküzdötték a Kolozsvárról való átköltözés miatti nullárról indulás okozta nehézségeket. Óriási tenni akarással, lelkesedéssel és segíteni akarással igyekeztek eleget tenni a város és környéke támasztotta igényeknek.
Az én évfolyamom tanulmányi ideje alatt (1953–1959) a sebészeti klinika ellátta a szigorú értelemben vett általános sebészeti betegek mellett az urológiai, ortopédiai és traumatológiai eseteket is. A Ko­lozsvárról 1949-ben Vásárhelyre áthelye­zett híres sebészorvos, dr. Mátyás Mátyás professzor vezette. Sajnos, velünk a negyed­éven csak megkezdte a tanévet, mert 1957 első napjaiban meghalt. Ettől kezdve Pápai Zoltán előadó tanár (később professzor) lett a tanszékvezető. Az urológiát Kótay Pál, nagy általános műveltségű előadó tanszék­vezető tanár, az ortopédiát az ugyanilyen státusban lévő Száva János tanította. Az általános sebészetet harmadéven Kótay Pál adta le. Ezek mellett volt akkor egy kiváló tanársegédi gárda. Gózner Elek, Darkó Zsigmond, Szerémy Lajos, Szom­bat­helyi László, Nyírő Csaba, Kelemen Attila, Cornel Ciugudean, Égető Béla alkották ezt, és átmenetileg esetleg mások is, én ezekre emlékszem. Később Bukarestből Csízér doktort is Vásárhelyre helyezték előadó tanárnak, és valahonnan Keresztesi Koszta Árpádot tanársegédnek.
A fent említettek nagy részét 1956, illetve 1959 után – amikor megkezdődött a magyar nyelvű egyetem felszámolásának szalámitaktikája, eltávolították az oktatásból, sőt, még Marosvásárhelyről is, egy-egy vidéki kórház élére nevezve ki őket. Így került 1957-ben dr. Darkó Zsigmond Sepsi­szentgyörgyre. Ezért én, amikor a Sepsi­szentgyörgy közelében lévő Rétyre kine­vezést nyertem, úgy éreztem, mintha megint Vásárhelyen lennék. Annál is in­kább, mert a belgyógyászatra és az ideggyógyászatra is ugyanilyen, eltávolított egykori oktatókat neveztek ki osz­tályvezető főorvosoknak dr. Koczka György, illetve dr. Simó Ferenc személyében.
*
Dr. Darkó Lajos Zsig­mond 1921. május 18-án született Tordán polgári családban. Édesapja, Dar­kó Aladár bank­igazgató, édesanyja háztartásbeli volt. Elemi és középiskoláit a szülővárosában vég­zi el, ahol 1939-ben érettségizik, és még ezen év őszén beiratkozik a ko­lozsvári Regele Ferdinand Egyetem orvostudományi karára. Az első évet ro­mán nyelven végzi. 1940 őszén, a bécsi döntés után, a visszaállított Ma­gyar Ki­rályi Tudomány­egyetemen folytatja. Már egyetemista korában vonzódott a sebészethez. Ezt bizo­nyítja, hogy már 1942. június 1-jétől szep­temberig díjtalan gyakornokhelyettes, majd 1943. szeptember 1-jétől 1945. október 1-jéig gyakornok a kolozsvári I-es számú klinikán. Időközben, 1944. szeptemberé­ben doktori diplomát nyert. A diploma száma 156/1944–45. A sebészeti klinikákkal Novák és Klimkó professzorral ő is nyugatra menekül, és egészen márciusig a Rókus kórházban dolgozik, ekkor tér vissza Klimkó professzorral.
1945. október 1-jétől 1957. decemberig – amikor a fent említett tanársegédekkel együtt őt is menesztik – fizetett tanársegéd a marosvásárhelyi sebészeti klinikán. Na­gyon lelkiismeretesen oktatta a rábízott csoportot. Igyekezett beléjük nevelni az aszepszis és az antiszepszis fontosságát, megtanítani a sebvarrás technikáját, az ügyesebbeknek egy-két bőröltés elvégzését, a cérna csomózását is megengedte. Meg­tanított a kötözésre is, „egy jó kötözésnek nemcsak jónak, hanem szépnek is kell lennie” – tanultam tőle, és gyakoroltam tanítását egy életen át.
1951-ben bevezették a diákok egynapos kórházi gyakorlatát, amelyből két hetet a belgyógyászaton és két hetet a sebészeten kellett eltölteni az ország különböző városaiban. Darkó tanársegéd minden évben részt vett ezeknek a nyári gyakorlatoknak a megszervezésében és ellenőrzésében. Mivel a sebészeten rotációs rendszerrel dolgoztak, a sebészet minden ágában otthonosan dolgozott. Nemcsak az általános sebészetet, hanem a traumatológiát, ortopédiát és az urológiát is művelte, de elsősorban a has­üregi sebészetben jeleskedett.
1955-ben kinevezik az 1-es számú járóbeteg-rendelő (poliklinika) igazgatójának, ahol a gyógyító és adminisztratív munkát kellett megszerveznie. Ezen kívül megszervezte a járóbeteg-rendelőhöz tartozó két legnagyobb marosvásárhelyi gyárban (a bútor- és bőrgyárban) a munkafolyamatok és az ebből fakadó leggyakoribb bántalmak közötti összefüggések tanulmányozását, illetve a megbetegedések csökkentése érde­kében az egészségügyi nevelést.
A Marosvásárhelyre költözés után tanársegédként részt vett az egészségügyi mi­nisztérium által szervezett, a közegészségügyi állapotokat javító intézkedésekben. 1948-ban a Maros felső folyásánál, Sara­máson, Galócáson és Váralján a kiütéses tífusz leküzdéséért, 1950-ben a tölgyesi görög „menekülttáborban”, 1951-ben a balázsfalvi kórház sebészetén dolgozott egy-egy hónapig. A kor „divatja szerint” az úgynevezett tudományos komplex brigád tagja, tanárokkal és más foglalkozásúakkal járja a falvakat, és terjeszti az egészségügyi kultúrát.
1952-től 1957-ig a Magyar Autonóm Tartomány fürdő-bizottságának is az elnöke volt. Az 1956–57-es tanévben Száva János tanár megbízásából a gyermekgyógyászati karon ő adta le az ortopédiát és a traumatológiát.
Ezt a szépen induló, sikeres oktatói pályát szakította meg az 1956 után hirtelen felgyorsuló nacionálkommunista intézkedések sorozata, és ahogy ő írja egy „tevé­kenységi beszámolójában”, „szolgálati ér­dek­ből” áthelyezték a Marosvásárhelytől pár száz kilométerre lévő vidéki városba osztályvezető főorvosnak.
Mint fennebb említettük, Klimkó Dezső professzor volt a főnöke és a mestere, akitől pontosságot és boszorkányos gyorsaságot tanult. (Állítólag egy szövődmé­nyes appendektómiát három perc alatt elvégzett.) Sepsiszentgyörgyre jőve magá­val hozta a székelyföldi kisvárosba a kli­nika szellemét, nagy sebészeti tudását, gya­korlati jártasságát. Eddig nem volt urológiai ellátás, és bonyolultabb traumatoló­giai és ortopédiai eseteket sem tudtak itt meg­oldani, Marosvásárhelyre kellett küldeni. Természetesen a képességei kibontako­zásának gátat vetett, hogy a szentgyörgyi kórház kettes besorolású volt. Darkó fő­orvosnak a marosvásárhelyi módszertani központ még megengedte a tüdő-echinococcusok operációját, és a végbél rezekcióját.
Nem vette figyelembe a kórház kompetenciáját akkor, amikor Románia miniszterelnöke, Ion Gheorghe Maurer, ha jól emlékszem, 1977-ben a megyénkben va­dászva karambolozott, és csípőficamot kapott. Darkó doktor úgy nyújtott elsőse­gélyt, hogy helyre is tette a ficamot. A Bukarestből repülőn érkezett professzorok nem is mertek hozzányúlni, megvárták a Párizsból hozott professzorokat, akiknek csak annyi teendőjük maradt, hogy gratuláltak Darkónak a tökéletes munkához.
Ötven ággyal vette át az osztályt, ami aztán százra bővült (úgy tudom, e baleset után hagyták gyorsan jóvá egy új megyei kórház építését), ahol minden sebészeti esetet elláttak, amit a besorolása engedett.
Már a következő évben, 1958-ban kine­vezték Kovászna megye sebészeti problémáinak felelősévé. 1960-ban megválasztották Kovászna Megye Orvostudományi Társaságának elnökévé, amely tisztséget 1973-ig töltötte be, azután alelnök lett. 1969-től 1973-ig az Orvosok és Gyógy­szerészek Kollégiumának tagja volt. 1959 és 1963 között a megyei egészségügyi technikumban sebészetet tanított.
Négy kitüntetést kapott.
Negyven tudományos dolgozatot mutatott be, huszonegy nyomtatásban jelent meg. Három nemzetközi konferencián vett részt.
*
A Sugás vendéglőben a régi kávéházi hangulatot idéző törzsasztalnál fiatal írók, költők, újságírók, színészek, Simó és Koczka főorvos társaságában egy-két órát eltöltött, megtár­gyal­va az időszerű politikai, irodalmi és kép­zőmű­vészeti kérdéseket. Aztán ezt a törzsasztalt is „bepoloskázták”. Az akkor még fiatal írók, költők ma is nosztalgiázva emlékeznek ezekre a termékeny beszélgetésekre.
Dr. Darkó Zsigmond családos ember volt. Két lánygyermeket nevelt fel, Darkó Veronika orvost és Darkó Éva színésznőt.
A kommunista rendszer bukása utáni napokban még részt vett a megye új vezetőit megválasztó gyűléseken, aztán 1990. feb­ruár 28-án infarktust kapott, és meghalt. A sepsiszentgyörgyi temetőben nyugszik.