A messzi Afrikában, Namíbia északi részén, a Kunene folyó partján él a himba törzs. Gyermekei énekben születnek: életük nem az anyaméhben kezdődik, hanem attól a naptól, amikor édesanyjuk gondolataiban megfogannak.
A himba lányok, amikor először gondolnak az anyaságra, elvonulnak, leülnek egy fa alá, és addig el nem mozdulnak, amíg meg nem hallják eljövendő gyermekük énekét. Aztán megkeresik az apát, és megtanítják neki közös gyermekük dalát. Szeretkezés közben is ezt a dalt dúdolják, ezzel hívják földi életükbe utódjukat.
A várandós anya a falu bábaasszonyainak és idős nőinek is megtanítja a dalt, hogy amikor majd világra jön gyermeke, mindenki ezzel fogadhassa. Amikor elbotlik, térdét horzsolja vagy más bántódása esik a cseperedő kisdednek, felkapják, és énekelni kezdik neki a dalát. Ha már felnőttként esetleg rosszat cselekszik, a falugyűlés elé rendelik, és eléneklik a dalát. Élete minden fontos eseményén ezt hallja, a halálos ágya köré gyűlt falustársak is azt zsolozsmázzák, amit édesanyja ama bizonyos fa árnyékában tanult meg.
Az ének nem büntetés, az ének szeretet és azonosító, hiszen amikor az ember meghallja saját dalát, az kiolt benne minden ellenséges indulatot – magyarázzák ezt a számunkra talán szokatlan jelenséget a Thefreethoughtproject.com honlapon.
Lehet, hogy távol állnak tőlünk az afrikai törzs szokásai, de az éneklés nem idegen számunkra: édesanyánk dallal ringat alvásba, gyermekjátékaink többségét ének kíséri, énekszóval, muzsikával visszük a menyasszonyt, s koporsónknál is énekhang csendül.
Találja hát meg ki-ki a maga dalát – örömben, gondban, jólétben, szükségben jól jöhet.
