Korunk divatos, ugyanakkor valós problémája a környezetvédelem, ezen belül is az erdők kérdése. Kié az erdő, ki vágja, kinek mekkora üzlet, esetleg ki lopja el? – mindenki számára ismert, időszerű kérdések, együtt a tarvágások rémképeivel.
Keressük a bűnösöket, pedig lehet, hogy magunkban kellene megtalálnunk a probléma okát. Hányan mentünk ki az erdőbe és gondolkodtunk el, vajon a fák miként élik meg azt, ami most velük történik, és miben tudunk segíteni? Most arra gondolhatnak, hogy mindezt jelképesen értem, pedig nem, és itt a probléma. Pénzben mérhető anyagként kezelünk valamit, ami csak látszólag az. A fa valójában élő organizmus, ugyanolyan létező, mint mi. Sőt, Red Crow Westerman hopi indián szerint „a DNS-ünk ugyanabból a DNS-ből teremtetett, mint a fáké. A fa azt lélegzi be, amit mi kilehelünk. Amit a fa kilélegez, arra van szükségünk nekünk. Tehát a fákkal közös a sorsunk.” Az utolsó mondatnak szenteljünk egy kis időt, többször átgondolva, mit is jelenthet a közös sors, és mi történik akkor, ha egy ilyen életet adó és fenntartó szövetségből az egyik fél a másik eltévelyedése és egoizmusa folytán kiesik.
Az erdők és ezen belül a fák léte mindnyájunk létfeltétele mind fizikai, mind szellemi, lelki vagy akár szakrális értelemben. Mindez attól tragikus, hogy ezt Székelyföldön kell leírnom, ahol pár nemzedékkel ezelőtt még ezek a dolgok természetesek és egyértelműek voltak. Dédapáinknak az erdő adott mindent. Házat, bele meleget, lelki, szellemi békét, testi-lelki gyógyulást és oltalmat, ha kellett. Ennek fejében ő vigyázott rá, tisztán tartotta, gondozta és csodálta. Egy férfiember büszkesége volt a rábízott erdő szépsége és egészsége. Tudta, hogy „a fák életerőkötések ég és föld között, kiegyenlítik a hőmérsékleti különbségeket, fény- és árnyékviszonyokat, fékezik a szelet, védik a földet, és termékennyé teszik azt. Mivel egy helyben és sokáig élnek, nagy időminőségeket képesek felhalmozni és ezt az arra érzékeny emberrel megosztani.” (Somlósi Lajos) Az erdő tehát szent tér, és nem a gyors anyagi meggazdagodás forrása.
A megoldás eme közös sors, szövetség újramegtalálása lenne, elsősorban magunkban. Ez most általános megoldandó feladata a globális materializmusba ragadt társadalmaknak. Jochen Bockemühl német biológus szerint: „A pusztán külső dolgokra irányított gondolkodás ma teljesen el akarja választani az embert a tájtól, ami ezáltal elveszíti tartalmát. Egy táj lényéhez akkor tudunk visszatalálni, ha belsőleg összekapcsoljuk magunkat a hely természetével. Ez a lény tárgyszerűen nem látható, de a természet képein a szemlélő gondolkodásában átélhető.”
Minden évben egyszer mindenki beenged egy kis fát az otthonába, hogy bearanyozza az egyik legmeghittebb ünnepünket, a karácsonyt. Ez a fácska átminősül otthonunkban, és minket is átminősít legalább egy pillanatra, öntudatlanul megidézve elfeledett sorsközösségünket.
Egy hónapja ennek az ünnepnek a leple alatt aláírtak egy szerződést, engedélyt, ami sokakból jogos aggodalmat és elkeseredést váltott ki – másokból érthetetlen közönyt.
A fenyő a magyar népi kultúrában a fény fája, és karácsony estéjén is a fényt hozza otthonunkba, ami legyőzi a sötétséget. Mind a szellemi, mind a lelki sötétséget – csak haza kell találnunk önmagunkhoz.
PÉTER ALPÁR
