A legkülönbözőbb érzéseket váltja ki sok-sok erdővidéki munkásember és értelmiségi lelkében a bányászköszöntés: Jó szerencsét! Sok jót, szomorúságot, nosztalgiát is felszínre hoz. Sokan már végleg eltemették a háromszéki szénipart, mert félő, hogy hanyatló szakaszának végpontja felé közeledik. Egy erdővidéki külszíni kitermelés még működik a Felsőrákos és Ágostonfalva közötti térségben, és még mindig vannak helyek, ahol kell a szén: Segesváron és Olthévízen. A szénbányászat mifelénk közel másfél száz esztendőn át a megélhetést, a biztonságot, s olykor a kultúrát is jelentette családok százainak. Ez az év azonban jubileumi esztendő az erdővidéki bányászat számára.
Rövid história
Száznegyven esztendő (1873–2013) nem kevés idő.
A XIX. század második felében a geológiai kutatások sok erdélyi és székelyföldi széntelep (Köpec, Vargyas, Középajta, Barót, Magyarhermány, Sepsiszentgyörgy, Illyefalva, Kálnok stb.) bányaföldtani helyzetéről adtak hírt, s ezek közül az erdővidéki telepek bizonyultak a legjelentősebbeknek mind a tartalékok, mind a szénrétegek minősége és települési viszonyai szempontjából.
A kezdetekről egy napjainkig fennmaradt köpeci történet szól, amit e sorok szerzője jegyzett le közel fél évszázaddal ezelőtt Zólya Jánostól. A köpeci szenet egy Baló Ferenc nevű pásztorember fedezte fel, aki jószágait a Csihányos-patak környékén deleltette, fenn, a köpeci erdőn. Tüzet is gyújtott, ott sütötte meg szalonnáját. S hogy délutánra is maradjon kevéske parázs, a patak széléből nagy lapos köveket borított rá. Délután nagy meglepetéssel látta, hogy a lapos kövek meggyúltak, égnek! Bizony, azok széndarabok voltak. Az esetet elmondta lenn a faluban is, ekkor indult útjára a köpeci szén! Stur bécsi geológus 1872-ben a köpeci telep megnyitását javasolta. Ekkor alakult az Erdővidéki Bányaegylet Rt., amelynek a marosvásárhelyi székhelyű Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank szolgáltatott anyagi alapokat, elnöke gróf Teleki Sámuel volt, első igazgató-mérnöke a felvidékről meghívott Greguss János (1844–1894) bányamérnök. Így történt, hogy az 1872. év végén, a mai Köpecbánya-telepen megnyitották az elnök nevét viselő Samu-főtárót, és 1873-ban megjelent az első szénnel megtöltött csille. Ez volt tehát az első „szenelő” év. Ennek emlékét őrzi az a kőszikla a Bánya-tetőn, amelybe még akkor bevéste valaki az 1873-as emlékezetes esztendő számát. 1872 előtt is voltak már próbálkozások. 1839-ben egy Szabó Imre nevű baróti kovácsmester megtalálta a baróti Nagyájban a szenet, amelyet aztán 1855 és 1867 között „fával vegyesen sikeresen használtak a vasat olvasztó fülei kis hámornál”. Köpecbányát rendes nyomtávú vasúti pályatesttel kötötték össze az Olton túli Magyar Keleti Vasúttal. Rövid időn belül a köpeci szárított és kézzel válogatott darabos szénnel közlekedtek a mozdonyok, működött a botfalusi cukorgyár. A belművelésű munkálatokat a román adminisztráció megszilárdulása után, 1920 és 1940 között a România Carboniferă Rt. vette tulajdonába. Erre az időszakra esik a bányamunkások 1929-es bérharca és a nehézségeket okozó gazdasági válság. 1940–1944 között, miután az Olt folyó országhatár lett, a bányát hadiüzemmé nyilvánították, és a szenet a Hatod-hágón át kamionokkal a MÁV málnásfürdői állomására szállították. A világháború végén a kitermelés, mint a háború vesztes államának kincse, szovjet fennhatóság alá került (Sovrom), s majd csak 1950 után került vissza a román állam tulajdonába Állami Szénipari Vállalat néven. Erről a „hősi időszakról” olvashatunk Szemlér Ferenc A föld alatti erdő címmel 1950-ben megjelent szocreál regényében. 1958–1959-ben két belművelésű bányát nyitottak meg Vargyason, majd 1962-ben a porszén magasabb fokú értékesítése céljából az évi 100 000 tonna kapacitású brikettgyárat Barót térségében. Ezt hivatott nyersanyaggal ellátni az 1968-ban és a rá következő években megnyitott két új kitermelő egység: a Felsőrákosi (régi) külfejtés és az új Baróti-bánya. A köpeci, majd a vargyasi készletek részleges kimerülése után a bibarcfalvi és a bodosi bel- és külszíni művelések, később a sepsikőröspataki és a második felsőrákosi külművelés biztosította az ezredforduló táján rohamosan apadó széntermelést. A régi rezsim titokként kezelte nemcsak a széntermelés, hanem a széntartalékok mennyiségét is. Ezek ma már ipartörténeti adatok. 1873 és 1920 között átlagosan évi 30–40 ezer tonna szenet bányásztak, ami 1927-ben 131 ezer tonnára emelkedett. A kicsi magyar világbeli hadiüzem évi 25 ezer tonnát szállított át Málnásfürdőre. A széntermelés 1972-ben elérte az évi egymillió tonnát! A hazai rendszerváltás esztendejében (1989) a vállalat által kiaknázott évi 1,1 millió tonna szén 1990-ben hirtelen félmillió, majd 370 ezer tonnára esett, amikor végleg búcsút kellett venni az előre tervezett veszteségekkel működő hazai bányászattól. Az új évezred elején a földtani bizottság által jóváhagyott erdővidéki lignittartalék 120 millió tonna volt. A Kőröspataki külfejtés övezetében, amelyet szintén a Köpec-baróti vállalat működtetett, közel 50 millió tonna tartalékot tartottunk nyilván, ebből a bánya bezárásának pillanatáig évi 1,2 millió tonnát termeltek ki.
Kenyér és gyász
Nem volt fájdalmasabb pillanat Erdővidéken, mint amikor bányaszerencsétlenségben odaveszett vájárt, segédvájárt, csillést temettek, amikor gyerekei körülállták a sírgödröt, s felhangzottak a bányászhimnusz akkordjai. 1950-től közel hetven a nyilvántartott áldozatok száma. Nehéz volna összegyűjteni azok nevét, akik az 1950 előtti bányakatasztrófák, omlás-omlasztás, vízbetörés, sújtólégrobbanás, szén-dioxid okozta fulladás, a szén öngyulladásából származó bányatűz vagy más végveszély miatt vesztették életüket. A régmúltnak is voltak áldozatai, tanúskodik erről a bányászat centenáriumára kiadott ipartörténeti monográfia (Kisgyörgy Zoltán – Vajda Lajos: Köpecbánya 1872–1972. Sepsiszentgyörgy, 1972). Akkor még mostohábbak voltak a munkakörülmények: ,,A munkaidő 12 órás műszakokra oszlott, s a hosszú munkanap alól a gyermekmunkások sem mentesültek, akiknek létszáma 1895 és 1908 között átlag 10 és 30 között váltakozott. 1887 és 1895 között egy-egy halálos kimenetelű balesetet jegyeztek fel. Az akkor használatos, ácsolás nélküli kamrapillés fejtési mód miatt a bányatüzek veszélyeztették a telepet, nem nyújtottak biztonságot a fejtésben dolgozó munkások számára. A bányakatasztrófák és balesetek elkerülése csupán a munkások megérzésére, tapasztalatára alapozódott. Amint az akkori feljegyzések, fényképek bizonyítják, munkavédelmi öltönyök és felszerelések nem voltak. A bányászok saját ruhájukban, fejükön kalappal dolgoztak, olajmécses volt a kezdeti gyenge fényforrás, a bánya természetes módon levegőzött, olykor a beépített kemencék segítségével próbáltak javítani a levegő járásán. A zsákutcaszerű fejtésekben, nehéz levegőben dolgoztak a munkások, a munkahelyek hőmérséklete 25 Celsius-fok felett volt. A ki-kitörő bányatüzek okozta vízgőz és lepárlási gázok jelenléte még nehezebbé tette a levegőt. Nehéz volt a hosszú távon való kézi csilleszállítás, a vízgyűjtő zsompokból olykor kézzel, vödörrel merték ki a vizet.” Az első nagy katasztrófa a köpeci Géza-bányában történt 1951-ben, ahol a régi munkálatokban felhalmozódott víz áttört abba a tárnába, ahol munkások dolgoztak. A nagy nyomású vízből lehetetlen volt a menekülés. Hosszú idő telt el, amíg azt a szivattyúállomás a felszínre pumpálta, s meg lehetett keresni a bennfulladtak holttesteit. Hatan voltak. A 39 éves Sánta Péter két árva fiúgyermekét e sorok írója is ismerte, Náfrádi Balázs 35, Mihály András 26 éves volt. Az emlékezés szövétnekét gyújtották meg 2008-ban Baróton, amikor a temetőben egy obeliszkre elhelyezték annak a hatvanhat bányamunkás áldozatnak a névsorát, aki életét vesztette a szénbányák mélyén. Baróton ma is élő bányamérnökök, e sorok írójának volt munkatársai – Bartha János és Kiss Dezső – munkálkodtak azon, hogy minél teljesebb legyen a bányász áldozatok lajstroma. Mert nagyúr a feledés, de akkora nem lehet, hogy végleg a múlté váljék az emlékezés. A Barót városi RMDSZ-választmány magyarhermányi vörös andezitből készült klasszikus obeliszken örökítette meg az áldozatok névsorát. Akkor egybeesett a megemlékezés azzal az ipartörténeti momentummal, amikor a mélyművelésű bányák bezárása véget ért, amikor betonlappal zárták le a Rákosi aknát, alkonyának szakaszába lépett az a vállalat, ahol évtizedekkel ezelőtt ezrek keresték a mindennapi kenyeret. A baróti temetőben felhangzott a bányászhimnusz, szomorú, de nemes ünnepi mementóra hívta az áldozatok maradékait, az egykori barátokat, munkatársakat. Régi zenei emlék ez, énekes és hangszeres változatai rég ismerősek a magyar bányásztársadalom körében, Erdővidéken is. Igaz, hogy nem himnuszként, hanem bányászinduló megnevezéssel számtalanszor hangzott el az egykori Köpeci Bányavállalat bányászénekkara előadásában is szerte ebben az országban. Azoknak, akik bányászcsalád sarjai, akik bányászkolónián nőttek fel, egész életüket végigkísérte a mély érzelmeket ébresztő himnusz dallama-szövege. Így volt és így van ez a mai Köpecen, Köpecbányán, Baróton, de Erdővidék minden falujában, ahol még bányász apák és nagyapák élnek.
,,Szerencse fel, szerencse le,
ilyen a bányász élete.
Váratlan vész rohanja meg,
mint bérctetőt a fergeteg.
-------------------------------
Ha elveszünk mélyen, alant,
nem lesz nekünk nehéz a hant.
Anyánk, a föld majd átölel.
Szerencse fel, szerencse fel!”
-----------------------------------
„Bányásznak halni szép halál,
egekbe szállni fel-fel,
Szerencse fel!”
Fiatal korom színtereit kerestem fel nemrég az egykori bányászfaluban, Köpecen. Az ott még látható Géza-bánya (később November 7) bejáratának látványa lehangolt. Omladozófélben a tárnabejárat, még áll a bejárati vasajtó. Más bányavidékeken ezek ipartörténeti emlékek! A még el nem lopott vasajtaja emlékekkel megrakodott történelmet jelképez. Ezt, mint bányászati emléket, még ki lehetne javítani, ajtaját lezárni, emlékplakettel megjelölni! Meggyőződésünk, hogy nem kellene úgy eltelnie ennek az évfordulónak, hogy bár egy emlékülésen ne idéznénk fel annak a széniparnak terhes történelmét, amely ezreknek biztosította a mindennapi kenyeret, s jelenleg is százak élnek, éltetik családjukat bányásznyugdíjakból!
E sorok írója közel harminc esztendeig dolgozott a bányaiparban, majdnem naponta bejárt az akkori bányák tárnáiba, ismerte a bányásznemzedékeket, nemcsak a bányákból, hanem a továbbképző tanfolyamok padjaiból is. Éveken keresztül a bányász közművelődés munkásaként, mint szakszervezeti kultúrfelelős, miként azt ma is tudják Erdővidéken az idősebb generációk, az is feladata volt, hogy búcsúztatót mondjon a vállalat nevében sok-sok áldozat sírjánál. Nem volt könnyű vigasztaló szavakat találni akkor, amikor az egész falu sírt. A gyászbeszéd-gyűjteményt ma is őrzöm. Köpecen, Vargyason, Olaszteleken, Magyarhermányban, Szárazajtán, Középajtán álltuk körül a nyitott sírokat. Kegyetlenül fájdalmas volt a várakozás, amikor napok, egy hét múlva fogyott ki a Vargyas I. bányát elöntő víz a tárnákból, s csak akkor találták meg, hozták napvilágra a víz alatti iszapból az egyik olaszteleki bányász holttestét. Magyarhermány és Szárazajta népe ma is emlegeti találkozások alkalmával a „legfájdalmasabb temetést”.
Köpecen Nagy Dénes, Vargyason Dimény András, Olaszteleken Nagy Dezső, Szárazajtán Beke Tibor, Magyarhermányban Incze Sándor, Középajtán Tompa László tiszteletes temetési prédikációit követően búcsúztatta e sorok írója az elhunytakat, bányász barátok, munkatársak, falusfelek százai fejezték ki együttérzésüket a gyászolókkal.
A rendszerváltás után
Az új gazdasági helyzettel a Barót-köpeci vállalat az örökölt módszerekkel és a megváltozott gazdaságpolitikával semmiképp nem tudott megbirkózni. A mélyművelésű bányákat a nehéz és költséges hidrogeológiai viszonyok miatt fel kellett hagyni, s az ezreknek kenyeret adó vállalat egy szál külfejtésre maradt a Felsőrákos és Ágostonfalva térségében fekvő bányamezőben. Különös helyzet alakult ki, amelyről Grad János megbízott igazgatót kérdeztük, aki elmondta, hogy a felszíni fejtésnek sok évre vannak tartalékai, a szén fűtőértéke a nem szelektív termelés folytán, sajnos, csak 1600–1800 kcal/kg. A szakmunkások a környékről valók, a műszaki vezetést a baróti vállalat néhány szakembere végzi, de a működtető, aki az embereket is alkalmazta és fizeti, egy cîmpulungi székhelyű bányaipari cég, amellyel a ploieşti-i szénkitermelő társaság kötött szerződést a kitermelésre. Az év elején, az akkor elkészített tervek szerint 170–180 ezer tonna szenet akartak kitermelni. Sajnos, a 2013-as esztendő újabb nehézséget hozott, ugyanis a Bákói hőerőmű, amely eddig a jelenlegi fejtésből eredő lignit oroszlánrészét felhasználta, áttért földgázra.
Ennek következményeként a betervezett széntermelést 35 000 tonnára kellett csökkenteni, és az addig ott dolgozó ötvenkét munkásból már csak harmincnyolcnak tudtak kereseti lehetőséget biztosítani. A vízföldtani körülmények tűrhetőek, a vízzel sikeresen meg tudtak küzdeni, a széntelep lefedési aránya 1:4, vagyis az eltávolítandó meddőréteg négyszerese a széntelep vastagságának. 2011-től az olthévízi cementgyár erdővidéki lignitet használ az égetőkemencék fűtéséhez, és újabban a segesvári Siceram cég is a cserépgyártáshoz. Ennyi piaca maradt a kitermelésnek 2013 végére. Időközben kisebb magyarországi cégek is érdeklődtek az erdővidéki szén után olyan mikrohőerőművek működtetésének céljára, amelyek kórházakat és más kisebb egységeket látnának el fűtéssel, de olyan cég is akadt, amely kisebb brikettgyár számára keresett szénport. Magyarországon ugyanis már nem működnek a lignitbányák. Sajnos, ezek a próbálkozások a jelen pillanatig nem bizonyultak életképeseknek. A felsőrákosi bánya fenntartásához legalább évi 60 ezer tonnás folyamatos termelésre lenne szükség. A szénbányászat olyan jellegű tevékenység, hogy ha hosszabb időre leáll a műszaki folyamat, újra kezdeni szinte lehetetlen. Az egyetlen, a felsőrákosi fejtés 100 méter mélyen helyezkedik el, az Olt folyó szintje alatt. Ennek övezetéből, allúviumaiból összegyűlt vizeket állandó jelleggel és nem kis költséggel a felszínre kell szivattyúzni. Ha ez a folyamat leáll, vagy le kell állítani, az újrakezdés gyakorlatilag lehetetlen.
A lehangoló helyzet láttán szinte reménytelennek tűnik arról álmodozni, hogy ennek a klasszikus és hagyományos energiaforrásnak még nem járt le az ideje. Tudomásunkra hozták, hogy Lengyelországban mészpor hozzáadásával sikerrel égetnek környezetkímélő módon szenet, és ismeretesek a felszín alatti szénelgázosítás korszerű módszerei is, amelyeket a világ sok térségében sikerrel alkalmaznak. Csak sejtjük azt, hogy számos erdővidéki fiatal szeretné tudni, megálmodni, hogy milyen sors vár erre a székelyföldi hagyományos energiaforrásra a közeli vagy a távolabbi jövőben. Mi a kérdést nyitva hagyjuk.