Január meséje Zöld Alvó meséje. Zöld Alvóé, aki nem párna, nem maci, nem béka, de egy kicsit mindegyik. A szeme két kis fekete pont, éppen akkora, hogy láthassa a világot éjjel is, nappal is. Zöld Alvó egy polcon lakott, Bence szobájában. Napközben néha ide-oda tették a felnőttek is, meg a vendégségbe érkező gyerekek is, de amikor eljött az este, mindig ott volt a kisfiú ágyán.
– Aludj jól – mondta búcsúpuszi után az anya, és lekapcsolta a lámpát.
Hirtelen sötét lett a szobában, de mire Zöld Alvó szeme megszokhatta volna, elaludt. Gyakran még a kisfiúnál is hamarabb, aki néha felkelt, odaosont az ajtóhoz és ott várt, hátha igazából még sincs itt az este, csak megszokásból, vagyis tévedésből fektették le aludni. Aztán amikor megértette, hogy hiába, ez az éjszaka igenis valóságosan éjszaka, és úgysem jön be senki, szépen visszament az ágyába, és magához ölelte Zöld Alvót. Az már ilyenkor rendszerint mélyen aludt, csak úgy morrant, meg mörrent egyet álmában, de azt is olyan halkan, hogy még Bence sem hallotta meg. Egyszer, karácsonyon túl, húsvéton még innen a kisfiút elvitték a szülei vendégségbe a nagyszülőkhöz. Ők nagyon szerették volna, ha Bence náluk alszik.
– Akarsz itt aludni nagyanyádéknál? – kérdezte az apa, aki nagyon szeretett újságot olvasni.
Micsoda izgalmas kaland lesz ez – gondolta Bence. Idegen helyen, idegen szobában aludni. Lehet, hogy itt nem is lesz éjszaka. Lehet, hogy nem is kell majd aludni, csak nagyon-nagyon sokára.
– Akarok – mondta az apának, aki újságja mögül rákacsintott:
– Aztán jó legyél!
A szülők hazamentek, Bence meg ott maradt nagyapánál és nagyanyánál a második emeleti lakásban. Nagy meglepetésére itt is úgy alakult minden, ahogy otthon szokott: vacsora, fürdés, esti mese egy színes mesekönyvből és jóéjt-puszi.
– Aludj jól, kisunokám – mondta nagyapa.
– Aludj jól – mondta nagyanya is, és lekapcsolta a lámpát.
Nehezen jött álom Bence szemére. Ez a sötét idegen sötét volt, más tárgyak vették körül, más zajok. Ráadásul hiába nyúlt a párnájához, sehol sem talált valakit.
– Zöld Alvó! Bárcsak itt lennél! – suttogta a sötétben, és igazából azt szerette volna, ha otthon lehet, a saját szobájában, a saját ágyában.
Zöld Alvó ezalatt Bence otthoni ágyában forgolódott. Az ő szemére is nehezen szállt álom, mert hiányzott a kisfiú kicsi kezének érintése. A szülők neki, a kis zöld figurának egyetlen szóval sem mondták, hogy Bence hol van, Zöld Alvó pedig mindenféle rémséges dolgokat képzelt el. Lehet, hogy az autóban felejtették a kisfiút? Vagy nem szállt be a liftbe, és most a lépcsőházban kóborol?
Zöld Alvó hirtelen hangokat hallott. Mintha valaki nagyon-nagyon messziről a nevét mondta volna.
– Ki szólít? Hahó? Ki szólít? – kérdezte, de nem kapott választ.
Ekkor nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, és azt mondta:
– Nincs mit tenni, odaálmodom magam, most rögtön. Azonnal.
Azzal lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, egy idegen szobában volt, egy idegen ágyon, ahol egy ismerős kisfiú forgolódott.
– Hát te hogy kerültél ide? – ült fel Bence, és lecsúszott róla a paplan.
– Azt álmodtam, hogy itt vagyok – mondta Zöld Alvó. – Hol vagyunk most? Rablók fogságában? Vagy erdei vadászházban?
– Nagyanyánál meg nagyapánál. Ez a kisebbik szobájuk. Nem is gondoltam, hogy milyen nehéz lesz nélküled aludni.
– Nehéz? Miért lenne nehéz? Te nem tudtad, hogy az Alvók mindig ott alusznak, ahol a gazdájuk?
– Az Alvók? Miféle Alvók?
– Van Kék, Piros, Sárga, Rózsaszín, Barna, Bordó, Lila, Narancs Alvó, ahány színe csak van a szivárványnak, még annál is több kilenccel.
– Te milyen Zöld vagy?
– Én? Nem Fűzöld, meg nem Tengerzöld. Csak egyszerűen Zöld.
– És te is itt vagy velem mindig?
– Ha alszol. Ilyen alkalom, mint most, csak egyszer lehet.
– Milyen alkalom? – ráncolta homlokát a sötétben Bence.
– Hogy este van, ébren vagy, és mi itt beszélgetünk. Mindig csak akkor beszélgethetünk, ha már te is meg én is alszunk. Minél mélyebben, annál jobb.
– Te Zöld Alvó! – mondta gyanakodva a kisfiú. – Ezt én nem értem. Ha alszunk, hogyan beszélgethetnénk?
– Á, ez roppant egyszerű. Ha alszol, ott vagy az álmok birodalmában. Ott éled az életed, én meg, mint alvó-iparos, veled megyek. Sőt. Tudod ugye, hogy mindig én szoktam hamarabb elaludni? Ez azért van, mert átmegyek az álmok országába, és intézkedem, hogy szíves szóval fogadjanak, ha megérkezel.
– Érdekes, én erre reggelente sohasem emlékszem – mondta Bence.
– Ennek így kell lennie – mondta Zöld Alvó. – Ez a szabály. Ezért mondtam el neked, hogy most már sohase feledd el és tudd, mindig ott vagyok veled.
– Álmos lettem – húzta magára a paplant Bence, és kezével Zöld Alvó után nyúlt, hogy magához ölelje. De ahogy kinyújtotta a kezét, a szeme azonnal lecsukódott, és elaludt.
Másnap reggel Zöld Alvót nem találta sehol, ebből megértette, hogy Zöld Alvó helye otthon van, a szobájában, a polcon.
Délután érte jöttek a szülei és hazavitték. Bence azonnal berohant a szobájába és megsimogatta a kis zöld figurát:
– Este, ha majd elaludtunk, találkozni fogunk.
Zöld Alvó nem szólt erre egy szót sem, de Bence úgy látta, mosolyog. Talán még kacsintott is hozzá, hogy az ám, csak legyen itt az este, majd meglátod, micsoda szép álmok várnak ránk.
