Fekete Réka
Miközben azon ujjong tanár, iskolavezető, szülő, agyonriogatott gyermek – miután néhány héttel ezelőtt azt mondták neki, elveszíti a katedrát, ősszel más óvodában, iskolában, netán más településen kezdi a tanévet –, hogy a hatalom elnapolja az átszervezést, iskolabezárást, és ki tudja, milyen politikai nyomásra, de jó román módra a hoci vissza a bubarongyot elvet alkalmazza, inkább azon kellene gondolkodni, miként lehet elébe menni annak, hogy jövőben ugyanezt a színjátékot ne lehessen eljátszatni az egész országgal.
Történt, hogy novemberben még csak kormánykörökben rebesgették: az oktatás finanszírozásának ésszerűsítése okán központi alapból nem kapnak többé kiegészítő összegeket a tanügyi intézmények, a fejkvóta pedig csak akkor lesz elegendő, ha minden osztályt zsúfolásig megtöltenek diákokkal. Decemberben már miniszteri rendelet írta elő a takarékossági átszervezést. Ijedtében mindenki agyalt: a helyi döntéshozók azt latolgatták, mit lehet összevonni, megszüntetni ahhoz, hogy ami marad, annak több jusson, az érintett iskolák tiltakoztak, a polgárok egy része legyintett, úgysem lesz ebből semmi. Lám, nekik lett igazuk. Hál’ istennek.
De ha már így állunk, ki kellene használni a lehetőséget, és a meglévő iskolahálózatban olyan beiskolázási számokkal indítani szeptemberben az új tanévet, hogy négy év múlva is megfeleljenek a helyi igényeknek. Kihasználni a gyermekhiány miatt félig üres, az agyonzsúfolt óvodáknál, iskoláknál tágasabb épületeket; az elméleti kilencedik osztályok számának csökkentésével igazi versenyt teremteni az oda vágyó nyolcadikosok körében; népszerűsíteni az újrainduló hároméves szakoktatást, amelynek érdekében az érintett iskolák lobbizzanak a cégeknél, nagyvállalatoknál a gyakorlati képzés megvalósításáért, és tegyék érdekeltté a munkáltatókat a jól képzett szakemberek megnyerésében.
Ha az oktatás minőségének javítása, a fiatalok jövőképének pozitívra hangolása érdekében nem indul el a közös gondolkodás önkormányzati és szakmabeli döntéshozók, az oktatásban közvetlenül érintettek, a gazdasági szféra, egyházak, civil szervezetek, szülők képviselete részvételével, szélesebb társadalmi körök bevonásával, akkor az a lehetőség, amit szándékosan vagy valamilyen kényszer alatt a hatalom a nyakunkba zúdított – más megközelítésben: ami a remélt finanszírozáson felüli összegek kíséretében az ölünkbe hullt –, akkor nem érdemeljük meg az önrendelkezést, nem vagyunk eléggé felkészülve arra, hogy sorsunkat magunk igazgassuk. Bízzunk abban, hogy ennek ellenkezőjéről győződhetünk meg az új tanév kezdetén, addig ellenben azon igyekezzünk, hogy amit ma megtehetünk, ne halasszuk holnapra.
