Piacozás
– Beállhattam volna kocsival kereskedőnek is, persze, de Kézdivásárhelyen nagyon jól ment a húsüzlet. Nyáron, amikor nem kellett piacozni, meg télen én vágtam a disznókat, és árultam a húst. Rengeteget! Én a piacon éreztem, hol, mi hoz többet, a piac melyik részén jő a pénz jobbacskán, s azt csináltam. Amikor ott nem kellettem, szedtem az olasznak össze az állatokat, vagy hajtottam ki egy kocsirakománnyal Besztercére. Mielőtt felmentünk volna oda káposztával, a pityóka, ugye, már ki volt szedve, kétszer is megjártam Aradot a nagykocsival. Előfordult, ott ültem egy hónapot, megszálltam bátyámnál, s úgy is volt, hogy leraktuk az udvarára, s én naponta hordtam ki kicsi kocsival a piacra. Hogy ne kótyavetyéljem el a pityókát túl olcsón, tartottam az árát, s kisebb tételekben adtam el. Tehát a nagy kocsival kiszállítottam, az udvarra leürítettük, s én utánfutóval, kiskocsival villegettem ki húsz-harminc zsákot naponta. Ha kellett, bátyám hozott ki még tízet. Volt szállásom, s biztonságban tároltam az árut. Tehát én a piaci életet keményen és nagyon megfogtam. Voltak nehézségeim. Egy alkalommal kiérkezem az aradi piacra, meg volt beszélve a rendelés egy céggel, s azt mondja a megbízott: Na, három zsákot öntsél ki próbaként. S mikor kiöntöm: Na, most szedjük fel az ültetnivalót s az aprót belőle. Ezt kértem én tőled? Mondom: Én azt egy barátom udvaráról raktam fel, megbíztam benne. Na, még két zsákkal öntsünk ki! Ha egy viderrel lesz bennük apró, nem tudom átvenni. Kiöntjük s bizony, egy vidernél több lett. Egy kocsirakománnyal álltam ott. Az agyam állt meg: Na, most mit teszel, Béla? Vissza bátyámhoz az udvarra, s ott kezdtem válogatni. A nagy pityókát vittem a piacra, az aprót otthonról adtam el az utcabelieknek, az ültetnivalót a kutya sem kereste, ősszel leraktuk a pincébe. Majd tavasszal hátha sikerül. De elég az, hogy a pénz nem jött ki. Mert három hétbe telt, a kocsijáratás mindennap, a piaci helydíj szintén – szóval nagyon melléfogtam. Egy kicsit bántott, hogy egy nagyon-nagyon jó barátom vert át. Na de barátok vagyunk azóta is, s remélem, amíg élünk, azok maradunk. Ő cigányokkal szedette fel a pityókát, s azoknak hiába mondta, beléraktak mindenfélét, nem válogatták. Ezekből tartottam a családom – meddig is? Iza 1999-ben volt tizennyolc éves, akkor érettségizett. Mi két évre rea hazaköltöztünk. Miért? Az történt, hogy engem Kézdin a piacon leszűkítettek, nem engedték tovább árulni a húst. S akkor azt mondtam: állj meg, vándor, ha Sepsiszentgyörgyön engedik, viszem oda. Meg is beszéltem az ottani piacon, ott sorakoznak ugye a húsos üzletek. Kibéreltem egy boxát, egy évig hordtam oda húst. Jól kialakított vásáros kuncsafti köröm volt. Csak elég az, hogy ott is rám kezdtek állni a rendőrök, s ott még jobban. Hogy mivel szállítom? Hogyan? Nem higiénikus, a kocsi csomagtartójában tilos. Egyértelmű, hogy nem voltak éppen luxuskörülmények, de finom házi árut vittem, otthon készült májast, véres hurkát, amit nem készített akárki olyan finoman, mint a felségem, ugye. Ren­ge­teget vágtunk, remekül értette már az ízesítést, mindent. El tudtam volna adni, volt kinek, csak az ellenőrzések végett abba kellett hagynom. Akkor nagyon törtük a fejünket az asszonnyal, mit tegyünk. A piac ment, Besz­tercére lehetett vinni, de csak ősszel, és másfél-két hónapnál tovább nem tartott. A többi időt Kézdin az állatokkal töltöttem volna, de már nem nagyon lehetett hátul, a tömbház mögött disznót tartani, visszamérték a tulajdonosnak a földet, nem akarta engedni, hogy disznót neveljünk. Kiszorultunk, de így is, amikor költöztünk haza a disznókkal, három malacos gőlyét és egy kant hoztam haza.

Hazaköltözés
Nekem olyan kanom volt, hogy a kicsi fiam azzal kereste a pénzt. Csapta ki hátul a pajtából, s hajtotta, ahova el kellett menni búgatni. Vagy felült a hátára, vett egy pálcát a kezébe, és ment vele a város között búgatni. Egyszer ütték csak el egy kicsit a kant, de akkor se lett nagy baja a kocsinak se, a kannak se. Mert letért az útról. De máskor a járdán ügyesen haladt, mintha tudta volna, hogy ott kell járni. S a gyalogátjárón se ment addig keresztül, amíg az autó el nem haladt. Egyszer taszította csak meg egy autó az utaját. A gyermek, Zoltika, abból ügyesen pénzelgetett magának, de a nagyobbak is. Csapták ki hozzá a gőlyét, s a pénz a párosításért az övék volt. De éreztük, szorul a nyakunkon a hurok, nem jőnek úgy a pénzek, gazdálkodni nem lehetett. Otthon megvolt a háromhektáros örökségem, meg a nagytatámék bennvalója, de gazdálkodni úgy tudsz, ha ott is laksz. Hogy sokat kocsizz haza s vissza, nem érte meg. Akkor gondoltuk, jobban járunk, ha hazaköltözünk. Úgyis ment tönkre minden. A nagymamám élete utolsó három évét bent élte le velünk és a hat gyermekkel a tömbházban. A nagylányom bekerült Kolozsváron az egyetemre, és láttuk, milyen sokba kerül az. Iza már másodéves volt, akkor mondtam: én a blokkot s az egyetemet is fizetni nem tudom. Került egy aránylag jó vevő a lakásra, s azt mondtam: otthon gyorsan toldok a házhoz ebből a pénzből, s elintézzük, amit kell, kocsit is cserélek. Szóval a blokkot eladtuk, hogy az egyetemet tudja járni Iza, és a más gyermekeket is tudjuk taníttatni, bé tudjanak normálisan járni Kézdire. Volt valami tartalékunk, de azt mondtuk, jobb, ha hazamegyünk, rendbe szedünk mindent, s felépítjük a lakást. Sikerült egy emeletet hezzatoldani, garázst építeni, mindent. Utá­na elkezdtünk mi is az asszonnyal kicsit lezserebbül élni, minden évben elmentünk vala­hova külföldre legalább ketten, ha nem a többiekkel együtt. A hat saját gyermekemből négyen Kolozsvárt végeztek egyetemet. Tavalyelőtt végzett kettő egyszerre, párhuzamosan tanultak három évig. Sokan kérdezték: Béla, mondd meg őszintén, honnan a pénz. Azt feleltem: dolgozom. Ez meg is látszott rajtam, mert engem sem bodegában nem lehetett soha látni, sem az úton leállva sörözni. Reggel korán az istálló, este későn megint az istálló, napközben pedig, amit megfoghattam, amit végezni lehetett. Bárki­nek mentem, ha hívott, mindent csináltam.

A vendégmunkás
Pár évig nyáron Magyarországon vállaltunk építkezést, kint dolgoztunk Solymáron, Balatonbogláron – a fiaimmal. Hárommal, és vittük még egy barátomat. Jött nekünk a napszám, olyan szép pénzt tudtunk négyen megfogni, hogy nagyon szépet. Úgy történt, volt egy nagyon jó építész barátom Pest mellett, egy külvárosában, s azt mondja, van egy alvállalkozása, s meg tudná ennyivel fizetni. Van szállás, a kaját oldjuk meg mi, s ha tudunk, hárman-négyen menjünk ki, mert sürgősen kellene neki. Én akkor tavasszal kint jártam a nagycsaládos kongresszuson, s megnéztem a munkát. S azt mondta ez a Gyuri bácsi: a pénzt ti tőlem kapjátok, nem kell féljetek attól, hogy kijösztök, dolgoztok, s hoppon maradtok. Mert akkor sok embert átvertek, rendőrrel utasíttattak ki fizetés helyett. Ne búsulj, mondtam, a saját gyermekeimet hozom, akik mindent megcsinálnak. Csináltuk is, kéményt raktunk, falaztunk, vízvezetéket szereltünk, vakoltunk. Mi nem voltunk szakképzettek, akit vittünk magunkkal, az viszont kőműves volt. De a kéményt a fiam olyan ügyesen felrakta, hogy csak tátotta a száját a Gyuri bácsi és a gazda. Rak­tuk, mert nekünk az volt a lényeg, hogy a munka menjen és kapjuk a pénzt. Gyuri bácsi a teljesítmény és nem az óraszám után fizetett. Nyomtuk reggeltől estig, tizenkét órát. Kimentünk júniusban, ahogy a vakációt kikapták. Akkor egy szuszban másfél hónapot, aztán ketten még októberben is, mikor a tüntetésen is részt vettünk (2006. október 23-án). A 16 és 18 év közötti fiaimmal voltam kinn, megbízható mind a három. Szep­temberig kinn „üdültünk” Solymáron. Gyuri bácsi egy panzióban bérelt nekünk szobát, neki ennyire megérte azt a megrendelőt kiszolgálni. Az hatalmas pénzű ember volt a minisztériumban. Akkor láttam belé a kormány pénzpusztításos menetébe. Ho­gyan hányták el a pénzt. Mert ez nagylelkűen sok mindent elkotyogott nekünk. Hogy mennyi pénz jött innét bé és mennyi onnat bé. Ugye, akkor már ők hatalmon voltak 2004-től, s ömlött a pénz nekik a mezőgazdaságból. Például felvitt a balatoni villájához, s többször hallottam, ahogy telefonon mondotta: na, akkor ennyit utalj át, s a többi legyen a tiédé. Hogy mit építtetett velünk, hogy villa volt-e? Ajajaj! Öt emeletest. A villát a Ba­latonon, de ez ház volt, egy nagy martban. A mart aljában volt a terasz, alul volt négy emelet, s a negyedik emeleten az útról jött bé a garázsba a kocsi. S az ötödik emelet még annál is fennebb volt, azon még egy felső terasz, amiből az egész települést bé lehetett látni. Hogy mit akart vele? Mellette volt egy saját lakása, szinte ugyanakkora. Megvette a szomszéd telket, s arra is épített. Minden emelten több lakás, hatvan szoba összesen. A tetőtér is lakható, ügyesen leszigetelve. Több csoport dolgozott, még Kárpátaljáról is egy. Hogy a legolcsóbb munkaerő? Bizonyára. Nekünk megérte.

A kutyák már ismerték
Na de hogyan fizetett ki? Két és fél hónap alatt nem kaptunk egy vasat sem. Akkor béültek egy dzsipbe, mi is bé egy másikba, s elvittek egy bank eleibe. Na, gondoltuk, most, amíg ők bent vannak az épületben, biztosan odajőnek a rendőrök, igazoltatnak, s kivesznek a kocsiból. Erre kijön Gyurival, Gyuri fog egy borítékot, s azt mondja: Bé­lám, 996 ezer forintot kellett volna kapja­tok, itt van egy millió, tessék! Én a borítékot megnyitottam s visszacsuktam. Azt mond­ja: Kiviszünk a buszhoz, felültök, és le nem szálltok ezzel a pénzzel. Ha le találtok szállni, egy fél órán belül a pénzetek el lesz véve. Megértettétek-e? Meg, Gyuri bácsi! Be­szálltunk a dzsipbe, ki a buszállomásra, s az ismerős sofőrök ott voltak, mi azzal a sok pénzzel szépen hazautaztunk. Két és fél hónapra egymilliót kaptunk. Én pár nappal korábban megtelefonáltam haza, hogy feleség, szólj a fiúnak, a központi fűtést szerelje be a lakásba. De lesz-e annyi pénz? Ne búsulj, meglesz. Végül én szóltam neki, s ő azt mondta: mindent el tudok az üzletből hozni számlán, s mikor hazajössz, fizeted. Mire hazajöttem, be volt kötve a kazán, tiszta új fáskazán, és a hét szobába mind a központi fűtés, a fürdőszobában is. Sokan csodálkoztak, ekkora érték, hogy merte a fiú. Béla, azt mondja, nem tegnaptól ismerlek. Én tudom, nem tetted volna meg, hogy ne add meg. Nagyon örvendtem, hogy ezt egybe a gyermekeimmel meg tudtuk csinálni. Óvatosak voltak, valóban. Ha mi ott kinn elkezdünk pénzt költeni, rajtunk üthetett volna a rendőrség. Meg azelőttöcske történt a Whiskysnek a sok bankrablása. Sőt, a házban, ahol dolgoztunk a Whiskys sógora is velünk volt, s el-elkottyintotta, milyen kiruccanásokon vett részt. Én akkor nem is gondoltam, milyen társaságba keveredtünk. Azután derült ki, hogy hű, ember! Jaj, ha minket akkor igazoltattak volna. Előfordult razzia, ellenőrzést tartottak a háznál is, de hála a Jóistennek, felkészültem rá. Mint székelyföldinek, minden szomszéddal jó kapcsolatom volt. Mindenkin segítettem, felszedtem a gyümölcsöt, vagy kivittem a szemetet. Vagy: tessék hagyni, én összetakarítom az udvart, ma délután megcsinálom. Ha egy kéménytető elromlott: segítek szívesen, lecserélem. Kaptam egy sört, egy fogorvosnőtől rengeteg fogkefét, fogkrémet. Ezeknek elmondtam, nincs munkavállalásink, s ha véletlenül kint a rendőrautó meg talál állni, én itt pattanok a kerten át, a kutya már ismer, nem harap meg. Hogyne, hogyne, Béla! S biza így menekültünk meg, mert jött az ellenőrzés, s el kellett futnunk.

(folytatjuk)