A számot mindenképpen figyelemkeltőnek kell tartanunk, mi ugyanis egy olyan országban élünk, mely a határok megnyíltával egyik napról a másikra úgyszólván kiürült. Ahol ma mindössze négymillió alkalmazottat tartanak számon a 21 milliós összlakosságból, ott legalább még annyiról rebesgetik, hogy Gibraltártól Szicíliáig, Torinótól Oslóig szétszórtan keresi a megélhetést és a holnapi nap biztonságát. Pontos adat nincs, de a mérvadó becslések is hárommillió körüli román munkavállalóról szólnak a kontinens államaiban.

Ha a munkaképes lakosság e harminc százalékát az EU két-százalékos átlagával összevetjük, megérthetjük, mennyire sajátos státusú és hányadrangú tagja vagyunk mi az uniónak, s hogy a fene nagy egyenlőségben nekünk a munkamegosztásból bizony az éjjeliedény kihordásának nemes feladata jut, ami pedig a jólétet illeti, nos, az urak asztaláról lehulló morzsákkal kell beérnünk.

Mert ugyanazon propagandaanyag szerint, miközben tilos bérezés terén hátrányosan megkülönböztetni a vendégmunkást, a mieink valahogy mégis mindig feleannyiért végzik el külföldön a legnehezebb munkákat, mint a honiak. Azt ugyanis nem tiltja a törvény, hogy a béralku feltételeinek egyenlőtlenségét ne használja ki a munkaadó, hogy ne éljen vissza a jelentkezők támasz nélküliségével, ne élősködjék azon az alacsony itthoni bérszínvonalon, mely elől népvándorlás formáját öltötte a menekülés az édes szülőföldről. Elvégre önként és minden kényszertől mentesen méri életét és idejét kétszer-háromszor árán alul a bolgár vagy román csóró, munkára ácsingózva a kiszolgáltatottság piacain! S ha valaki önszántából Olcsó János — akkor abban ugye a szabad verseny szentségének felkent papjai semmi kivetnivalót nem találhatnak.

Ne szépítsük hát helyzetünket az unión belül, felkészületlenségünkben bizony gyarmatként kezeltetünk.

A vendégmunkások érdekvédelmének szervezeti alapjait, jogi kereteinek létrehozását pontosan az unión belüli pária államoknak kellene szorgalmazniuk.