A négy gyermek egyikéről lapunk február 4-i számában megjelent, A lemorzsolódás kapujában című írásunkban már szóltunk, akkor is jeleztük, hogy bajok vannak. Ezúttal az érintett kislány egykori hivatásos nevelőszülője szólal meg, aki arra keresi a választ: miért nem sikerül egy családi típusú gyermekotthonban megállítani, hogy a gyermekek rossz döntéseit ne kövessék még rosszabbak? Miért nem lehet jó útra terelni, iskolában tartani, önbizalomra nevelni azokat a gyermekeket, akik a szeretethiány miatt már kiskorukban sérültek?
  „A kisfiú kétéves és három hónapos volt, a kislány egy évvel kisebb, amikor hozzám kerültek. A fiúcska a maga nyolc és fél kilójával olyan volt, mint egy fogpiszkáló, amikor felállítottam az asztalra, hogy nézzünk ki a kórház ablakán, úgy remegett a lába, hogy meg kellett fognom. El lehet képzelni, hogy nézett ki” – emlékszik vissza Bara Anna 2001 márciusára, amikor megkezdte hivatásos nevelőszülői munkáját. Elmondta, a két gyermek az édesanya harmadik férjétől született, aki meghalt, így kerültek az első két házasságból származó két nagyobb bátyjukkal együtt állami gondozásba. A két nagyobbik fiú kezdetben egy Baráékhoz közel lakó másik nevelőszülőnél nevelkedett, egyiküket egy idő múlva az oltszemi kisegítő iskolába helyezték, jelenleg a Kós Károly Szakközépiskolában tanul, a másik ugyanabban a sepsiszentgyörgyi Csorgó utcai, családi típusú gyermekotthonban kötött ki, ahol 2009-ben a Bara Anna neveltjei.
Február elején Fekécs Károly, a Váradi József Általános Iskola igazgatója hívta fel a figyelmünket a kislány helyzetére, aki november óta nem jár iskolába, és elmondta, hogy eddig minden próbálkozásuk sikertelen volt, hogy a kislány nevelőit, a gyermekjogvédelmi hivatalt rávegyék, hozzák vissza a gyermeket az iskolapadba. A témában megjelent írásunk indította Bara Annát arra, hogy a történtekről lapunknak beszámoljon.

Olyanok voltunk, mint egy család
Bara Anna: Amikor magamhoz vettem a gyermekeket, tudtam, hogy lelki és fizikai támaszt kell nyújtanom nekik. Elkísértem az iskolába, betettem a kapun, a tanító néniket egyfolytában kérdeztem, van-e valami probléma, szóljanak, ha gond van, hogy otthon tudjam aszerint irányítani őket. Mindig azt mondták, nincs probléma, haladnak jól. És ez így is volt. A testvéreikkel is tartottuk a kapcsolatot, nem is volt nehéz, mert szinte egymás melletti tömbházban lakunk a másik nevelőszülővel, akinél akkor ők nevelkedtek. Azt akartuk, hogy a testvéri szeretet megmaradjon, tulajdonképpen kialakuljon, mert még nagyon kicsik voltak, amikor hozzám kerültek. Minden jól ment, olyanok voltunk, mint egy család. Két saját gyermekünk és négy unokánk van, velük is jól egyeztek, nem volt baj. Szeretem a gyermekeket, úgy gondolom, jó nevelő voltam. Anyám óvónő, apám kántortanító volt, a leányom tanítónő, a testvérem tanárnő, három leánya szintén pedagógus.
Beszélgetésünk közben kiderül, hogy Bara Anna annak a Kiss Etelka óvó néninek a leánya, akinek századik születésnapjáról tavaly októberben lapunk is beszámolt, sajnos, azután nem sokkal Etelka néni elhunyt. Hogy az elmondottakat illusztrálja, Bara Anna fényképalbumokat hozott magával a szerkesztőségbe. A fotók arról tanúskodnak, hogy férjével együtt valóban úgy nevelték a rájuk bízott gyermekeket, mintha sajátjaik lettek volna. De miért is kellett a két gyermeknek elhagynia azt az otthont, ahol majdnem kilenc évig szeretetben nevelkedtek?

Kényszerből döntöttem
– A gyermekjogvédelem alkalmazottjaként háromévenként kellett meghosszabbítani a szerződést. 2009-ben harmadszor kellett volna hosszabbítanom, de akkor már édesanyám kilencvenhat éves volt, és gondoltam, egyre többet kell vele foglalkoznom. Tudtam, hogy a lemhényi idősotthon a megyei tanácshoz tartozik, és elmentem a szociális igazgatóhoz, hogy elmondjam: azért, hogy a gyermekeket még há­rom évig el tudjam vállalni, jó lenne, ha édesanyámat el tudnánk helyezni az otthonban. Azt válaszolták, ha nem beteg édesanyám, akkor nem helyezhetik el. Azért akartam, hogy felügyelet alatt legyen, és én tudjak nyugodtan a gyermekekre figyelni, de azt mondták, nem lehet, ha nem beteg. Ugyanakkor tervezték, hogy bevezetik azt a törvényt, mely szerint, ha fizetést kapok, elveszítem a nyugdíjamat. Addig kaptam a fizetést mint alkalmazott, és közben elmentem öregségi nyugdíjba. Két-három évig mindkettőt kaptam. Végül nem lépett életbe a törvény, de bizonytalan volt a helyzet, belekényszerültem a döntésbe, ezért határoztam úgy, hogy nem folytatom a hivatásos nevelőszülői tevékenységet. Hallottam róla, hogy léteznek a családi házak, és nem gondoltam, ha családi háznak nevezik, az mégsem úgy fogja össze a gyermekeket, ahogy egy családban kellene. Ezt már akkor rögtön megtapasztaltam, amikor levittem őket a Csorgó utcába 2009. október 1-jén.

Azt mondták, ne szóljunk bele
– A szeptemberi tanévkezdéskor a gyermekek még nálam voltak. Úgy indítottam iskolába őket, ahogy kell, a ceruzák meghegyezve, a füzetek bevonva, mindent elkészítettünk úgy, ahogy egy iskolást el kell indítani. Decemberben, amikor jöttek hozzánk látogatóba, mert nagyon ragaszkodtak, már nem volt borító a füzeteken, sem a könyveken. Lazult a fegyelem. Alig két hónap múlva. Egy idő után hallottam, hogy nem vitték a füzetet, nem készítették el a házi feladatot, így lassan csúsztak lefelé.
– Amikor észrevette, hogy változás történt, mit tett?
– Nem igazán tehettem semmit, mert azt mondták, ne szóljunk bele. A gyermekek születésnapjára tortát vittem, de akkor sem volt olyan a hangulat abban a házban, hogy érezzék, egy helyről ugyan kiestek, de itt is éppen olyan szeretettel bánnak velük. Nekem pedig a nevelők felrótták, hogy a tízéves gyermek nem tud egyedül zuhanyozni. Ott csak tusolók vannak, de nálunk nem tusoltak, én beletettem a kádba, tisztességesen megfürösztöttem őket. Szóval, láttam a gyermekeken, hogy nincs minden rendben. Sokszor panaszkodtak, és amikor hozzánk jöttek, mindig éhesek voltak. Nálunk nagy család volt, nem ettünk mannát, de mindenki jól táplálkozott. Annak ellenére, hogy láttam, sok mindent nem csinálnak helyesen a Csorgó utcában, a gyermekeknek mégis azt mondtam, ott élnek, be kell tartani, amit mondanak. A kislány sokáig az iskolából egyenesen hozzánk jött, éppen útban lakunk az iskola és a Csorgó utca között. Az étel elő volt készítve, de ha nem volt ideje megenni, felcsomagoltam, hogy ne késsen.

Aggódom értük
– Nem tudok elszakadni tőlük, sokat gondolok rájuk, aggódom értük. Most nem nagyon jönnek, szégyellik, hogy kimaradtak az iskolából. Tavaly a lány nem jött egy hétig, és akkor gondoltam, hogy nem jár iskolába. Akkor is azt mondtam neki: járj rendesen iskolába, hogy tudjanak segíteni a tanárok, hogy el tudd végezni a nyolc osztályt. Mondtam, hogy fontos a nyolc osztály, hogy utána mesterséget  tanulhasson. A fiú is kimaradt az iskolából, csökkentett látogatású iskolába íratták. A gyermek ki van készülve idegileg. Amikor oda kerültek a Csorgó utcába, nem tartotta rendben a szekrényét, nekünk azt mondta, emiatt büntetésből elvették az összes ruháját. Biztosan ő is hibás volt, de az ilyen dolgok, a sok büntetés nagyon megviselte. Most már nem mindig mondják pontosan úgy, ahogy van, mert tudják, hogy haragszom, ha valamit rosszul csinálnak. És akkor azt mondtuk a férjemmel együtt, amíg félrevezetnek, amíg nem járnak iskolába, addig ne jöjjenek hozzánk, mert ilyen körülmények között nem tudunk segíteni. Mindig elmondjuk, hogy nekik kétszer annyit kell teljesíteni, mint másoknak, mert nincsenek mellettük a szüleik, hogy segítsenek, de most már abban a korban vannak – tizennégy-tizenöt évesek –, hogy nem hallgatnak ránk. A legény megbírná a rendes iskolát, nem kellene a csökkentett látogatásúba járnia, de oda kellene figyelni jobban rá. Ha jól tudom, elment az édesanyjához egy másik városba, akit tulajdonképpen nem is ismer igazán, de valószínű, ott nem folytatja majd az iskolát. Az anyuka nem dolgozik, kilenc év alatt, amíg nálunk voltak, soha nem érdeklődött irántuk.
– Amikor a két gyermek elkerült a Csorgó utcába, akkor sikerült-e megbeszélni velük, miért kell elmenniük, hogy ne érezzék úgy, mintha kitaszítanák?
– Megbeszéltük, hogy ezután a mamára kell jobban ügyelnem, mert idős, közeledik a száz évhez, és ha megbetegszik, nem tudom ellátni őt, és kellőképpen odafigyelni rájuk, hogy kövessem a tanulásukat és minden mást. Ez persze nagy törés volt számukra. A fiú tölti a tizenhat évet, de ha idejön, most is hozzám bújik. A kislány egy kicsit tartózkodóbb. Nem tudom megérteni: ha tíz gyermekre öt felnőtt ügyel, négy nevelő és egy házfőnök, akkor miért nem tudnak jobban törődni a gyermekekkel? Például a nyári vakációban jött hozzánk a legényke, kiderült délben kelt fel. Hogy engedték, hogy ilyen semmittevéssel töltse az időt? Nagyon jó kézügyessége van, jó ötletei vannak, kár lenne, hogy elvesszen. Én nem mentem panaszkodni a Csorgó utcába, mert azt mondták, ne szóljunk bele, de a kolléganőm ment. Amikor tőle elvitték az egyik gyermeket Oltszemre, az ott maradt testvér mellé adtak egy másik gyermeket, egy kisebbet. Ez a kolléganő előrehozott nyugdíjban volt. Félt, hogy elveszíti, így ő is kiállt a rendszerből azzal a tudattal, hogy ez családi ház, és akkor a négyből három testvér egy helyen lesz, és azt gondolta, családi közösségbe kerülnek. Ő nagyon sokszor odament, és megmondta az észrevételeit. Látta, hogy nem mennek jól a dolgok, gond van a szervezéssel. Ezt bizonyítja, hogy a kisebbik gyermeket, akit utoljára helyeztek el nála, most visszavette. Iskolába járatja, gondoskodik róla, hogy ne kallódjék el.

Nem mi rontottuk el
– Utólag is úgy gondolja, hogy jól döntött? Talán megoldható lett volna, hogy az édesanyjával és a gyermekekkel is foglalkozzék?
– Akkor arra gondoltam, ha három évet hosszabbítok, tizennégy-tizenöt évesek lennének az időszak végére, és már mi sem vagyunk fiatalok. Tehát később már nem lett volna lelkem visszaküldeni a rendszerbe, hogy azután kitaszítsák az utcára. Inkább korábban kerüljenek oda, és szokják meg, mire nagyobbacskák lesznek. Sajnos, nem megszokták, szinte megszöktek. Eddig őröltem magam, vajon én rontottam el valamit, én tettem rosszul? De a családomban senki így el nem csúszott. Most már látom, nem mi rontottuk el. Ezek a gyermekek nem fogyatékosok, nem buták, akkor hogy nem lehetett a tanulás felé irányítani őket abban a házban is? Minden karácsonyra, születésnapra könyvet kaptak, amikor a gyermekjogvédelem pénzt adott könyvre, mindig meséskönyvet vettem. Amikor a Csorgó utcába kerültek, két autó ruhát vittem le, és a könyveket, az utolsó kötőt is, ami az övék volt, mindent odaadtam. Láttam, hogy ott van könyvespolc, mondtam, tegyék oda ki, hogy mindenki olvashassa őket, azt mondták, nem kell kirakni, mert senki nem foglalkozik ilyesmivel. Azóta is ott vannak a könyvek a szekrényben. Úgy alakult ki, hogy a legénykéhez jobban ragaszkodtam, a leányzó a férjemhez húzott. Most nagyon szégyellik, ahogy viselkednek.

Miértek sorozata
– Nem értem, miért nem szerveztek közös programokat, múzeumlátogatást, kézműves-foglalkozásokat, sétát, hogy megismerhessék városunk nevezetességeit. A gyermekeket lefoglalnák, nem lenne idejük tétlenül tekeregni. A tekergésből csak baj származik. És következik a büntetés. Miért nem lehet időben megállítani a rossz döntések sorozatát? Ehhez mentalitásváltásra lenne szükség, úgy kellene megszervezni a munkát az úgynevezett családi házban, hogy a gyermekek megszokják a rendet, és ne használják ki a legkisebb lazaságot is. A gyermek a saját helytelen döntése miatt elindul a lejtőn, miért nem nyúlnak a felnőttek időben utána, hogy megértessék vele már tizenhárom-tizenhat éves korban, hogy az élet nem játék? Minden gyermeknek van valamilyen értéke, amit ebben a korban már tudatosítaniuk kellett volna azoknak, akik felelősséget vállaltak értük. Sajnos, a szülők felelőtlensége rányomja a bélyegét a gyermekek lelkivilágára már kis korban. Az általam nevelt két gyermek is önbizalomhiányban szenved, ami maga után vonja, hogy nem tudják saját értékeiket felfedezni, értékelni, és egyik rossz döntés a másik után születik. Lelkileg és fizikailag is felőrlődnek. A hivatásos nevelőszülőknek kötelező naplót vezetniük a gyermekek fejlődéséről. Én mindkettőjükről pontosan vezettem. Ebben benne van a kilenc év nevelőszülői, tanítói, óvodai, orvosi véleménye, tapasztalata. Amikor visszakerültek a rendszerbe, ez a napló a többi hivatalos irattal átkerült a családi házba. Ha a naplót valaki elolvasta, láthatta, mennyire szeretetre vágy­nak. Egy évvel azután, ahogy a Csorgó utcába kerültek, a fiúcska egy magyarórai lecke kapcsán azt írta a füzetébe: Alig várom, hogy visszakerüljek mamáékhoz. Kérdem én: ez mit jelent?